mikor a szelek
mint hideg telek
összesodornak leveleket
úgy vágyom én érintésedet
hangod elhal
már a messzeség sem őrzi
eszembe jutnak
szánkót röppintő
hófedte dombok
piciny kis vastalpú
ingatag jószág
mögöttem apám
száguld a “menet”
kiszállni nem lehet
de a kegyetlen való
kiragad
elragad
elhal
s a télben
egy kék iszalag virágzik lankadatlan
közepében a tátongó messzeség
engem is beszippant
jöttömben-mentemben csodálom
elnehezült ujjammal érintem
kék akár a szemed anyám
s tied földbarna apám
ég és föld
összeér
elvisz a messzeség
Siersthal, 2020, január 14.
