Jó reggelt ott messze és mégis itt!
Fáradt vagyok. A hulló falevelekben lelkem tört darabjai aláereszkednek. Kinézek az ablakon, hangosan zokognak anyjuktól fosztott őszi falevelek, miközben koppanva földet érnek.
Mintha csonttá aszott volna az előbb még lédús testük.
Röptükben még egy utolsót sikoltanak. Fel-fel a magasba száll a fájdalom hangja.
Most én sikoltok csukott szájjal és sírok lélekkönnyeket, miközben arcom ezer évvel öregebb lett.
Kiülnek rajta a meg nem élt percek, mik évekké, évezredekké lettek!
Minden karcban újabb harc van. Hol vagy? Hívlak, de még csak a szél sem üzen. És mégis a hangod halkan ölel a múltból. Elmegyek, de már el is mentem. Testem még itt van, de én hol? Elolvastam az ágyban ma reggel újra amit írtál nekem. Minden csak papíron maradt. Bár nem lenne szabad csakot írnom, még gondolatban sem... El tudnám-e hagyni őt? - kérdezted Nem! Igazad van. Persze ez csak kérdés volt! Nem kérés, jóformán válaszra sem várt. Mindegy, ezt nem is lett volna szabad leírnom, de most bennem kavargott, mint a hulló falevél a kertben. Amúgy persze szőnyeg alá söpröm. Nem szereted, ha ilyen vagyok. Bár ez rossz kifejezés. Nem vagyok ilyen, hisz tudod. Elmarad a nagy jelent. Nincs utolsó felvonás. Örülök. Igen? Tényleg? Minek? Mindennek, de tényleg. Az eljövendő perceknek. Az aranyfonál tekeredő bolyhos-meleg szálának: Neked... s közben a sosem síró szemem vörösen ég, marja a só, mi a könnyből marad csak nekem. Írtál, elolvastam: egyszer-kétszer-sokszor. Értem? Nem értem. Ilyen lehetett az Angyalok kiűzetése a mennyországból. Fáj? Nem tudom. Meghaltam, de azért persze vagyok. Teszem mit tenni kell.
Lépdelek, megyek az úton a semmibe.
2005, október 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése