Archaikus csipkekesztyű

"...az álomlét nem szorul megfejtésre, 

mert ez a természetes világ,
amelyhez képest az ébrenlétet kell 

a neurózis ezernyi bajától felszabadítani..."
Hanák Péter

sorsok, vonalak
utak, kanyargók
hitek, tévhitek
emberek, halandók

végtelen sóvárgás
valami furcsa
sosem látott
sosem érzett
álomlét* után...

utazva a barikádon
rakva könyvekből
kinek is kell ma
már, mi archaikus
oly buta, érthetetlen
gajdoljuk a mát!

szavak helyett horkantások
és anyánk dicsérete
szebbnél szebb jelzőkkel
mily sikkes, mint kicsiny
kacsók valaha ekrüszínű
horgolt csipkekesztyűkben

s közben már égnek
a könyvek - forradalom
a máért, elvetve mindent
mi egykor oly szép volt
menedzsereké a világ
hamis fogak vakító fehérje
fogpasztareklám mosollyal

s mint valaha a jampec dalban
fehér ing és nyakkendő
luxus autó sofőrrel. miközben
a híd alatt üres gyomorral
bárgyú vigyorral az arcán
teli tányért álmodik a nyomor
s képzeli mi sosem volt s tán
sosem lesz: a jognak asztalánál
helye is lesz igazuknak...


„Mi játékot az életből csináltunk,
melyet élünk, igazságunk is oly mód
ugrál művünkkel együtt összevissza,
mint bűvész üres pohara...”

Hofmannsthal-prológ(Kosztolányi Dezső)

"Mi csak a héj vagyunk és a levél,
A nyers halál, melyet mind önmagunkban hordunk,
Õ a gyümölcs, amely körül forog, mi él."

Rilke (Nyersfordítás - Hanák Péter)

2005. november 17.

Csak lennék

megsemmisülni valakiben...

tudnál-e mindent feledve szeretni
tudnál-e magadat temetve
bennem újjászületni
levetkőzni mindent,
mi eddig te voltál
s felvenni az én ruhám
elveszíteni szép szemed fényét
láss csak az enyémmel
elveszíteni hangod selymét
szólj csak az enyémmel
nekem adod-e minden gondolatod,
hogy én azt hitemként mondhassam
s hirdessem széles e világban

s ha ezt mind megtetted
többé már nem leszel
te már én leszek
tudnál-e így szeretni

2005. június 26.

Asszony vagyok

Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...

2005. október 23.

"A lét elviselhetetlen könnyűsége"

 Jó reggelt ott messze és mégis itt!
 Fáradt vagyok. A hulló falevelekben lelkem tört darabjai aláereszkednek. Kinézek az ablakon, hangosan zokognak anyjuktól fosztott őszi falevelek, miközben koppanva földet érnek. 

Mintha csonttá aszott volna az előbb még lédús testük. 

Röptükben még egy utolsót sikoltanak. Fel-fel a magasba száll a fájdalom hangja. 

Most én sikoltok csukott szájjal és sírok lélekkönnyeket, miközben arcom ezer évvel öregebb lett. 

Kiülnek rajta a meg nem  élt percek, mik évekké, évezredekké lettek! 

Minden  karcban újabb harc van. Hol vagy? Hívlak, de még csak a szél sem üzen. És mégis a hangod halkan ölel a múltból. Elmegyek, de már el is mentem. Testem még itt van, de én hol? Elolvastam az ágyban ma reggel újra amit írtál nekem. Minden csak papíron maradt. Bár nem lenne szabad csakot írnom, még gondolatban sem... El tudnám-e hagyni őt? - kérdezted Nem! Igazad van. Persze ez csak kérdés volt! Nem kérés, jóformán válaszra sem várt. Mindegy, ezt nem is lett volna szabad leírnom, de most bennem kavargott, mint a hulló falevél a kertben. Amúgy persze szőnyeg alá söpröm. Nem szereted, ha ilyen vagyok. Bár ez rossz kifejezés. Nem vagyok ilyen, hisz tudod. Elmarad a nagy jelent. Nincs utolsó felvonás. Örülök. Igen? Tényleg? Minek? Mindennek, de tényleg. Az eljövendő perceknek. Az aranyfonál tekeredő bolyhos-meleg szálának: Neked... s közben a sosem síró szemem vörösen ég, marja a só, mi a könnyből marad csak nekem. Írtál, elolvastam: egyszer-kétszer-sokszor. Értem? Nem értem. Ilyen lehetett az Angyalok kiűzetése a mennyországból. Fáj? Nem tudom. Meghaltam, de azért persze vagyok. Teszem mit tenni kell.
 Lépdelek, megyek az úton a semmibe.

 2005, október 29.

A diófa alatt

a diófa alatt sosem esik
száraz az ág
a föld kopog
mint ősszel a pottyanó diók

a diófa alatt sosem esik
szomjas a szív
pereg az ősz
köd szitál

ezüstözött pókhálószálak szállnak
festetlen a hajad
nézlek
szemem arcodon pihen

a diófa alatt sosem esik
kifosztott a táj
pereg a festék a zsaluról
alatta zöldell a föld

kaszabolt emlékek gondosan csomagolva
a diófa alatt ma könnyek folynak

2008. augusztus 28.

Anyám

gyermek szeretnék   lenni

a táguló idővel
fordulok a múltba
zsugorodik az élet
miközben újra szoknyád mellett tipegek anyám
s már tudom ott meg is állok
nem hívogatnak cifra távolságok
óriás gondjaim mily törpék
melyik ujjam szopogassam miközben hüppögök
őszbe fordult hajjal két anya együtt lesz most gyermek
távol a világ gondjától önfeledten játszunk, csak játszunk
és a többi már csak ócska  rossz álom
ébredni többé sosem vágyom
mondd anyám ugye Te is ezt álmodod minden nyugtalan hajnalon
mikor a virradat széttép minden jótékony homályt
de elméden mégis marad
anyám álmodj csak álmodj tovább

*

kitágult pillanat éhes gyomrában zokogok
s te sehol sem vagy anyám
párnába süppedt arcod kísért
hova lettek a lágy suttogó szavak
álmot hintő szép mesék
hova lett az egykori szép remény
a hívogató élet

Bambuszfurulya

Istenem!

 Most egyszerre el kezdtél áradni bennem.

 Belül feszítesz s egy hihetetlenül édeshangú bambuszfurulyán szólsz;

 muzsikálsz bennem...Ó,hogy átjár, hogy ringat, milyen mesés, mily csodás.

 Olyan vagy...olyan vagy... olyan elmondhatatlan...

 Könnyes a két szemem szorul mindenem és tán már nem is e földön vagyok.

 Vagy mégis? Valahol veled? Lélekben.

 Csilingelő erdei harang - szépséges kék virág.

 Most gondolatban csak csendben lehajtom térdedre a fejem.

 Ott vár a kispárnám, mint mindig ha szomorú vagyok.

 Te vársz türelmesen, szeretésed átfonja szívemet.

 Hova lett a párnám, s Te?

 Ködalakod gomolyog,

 ott messze a Duna felett a Várral szemben.

 Emlékszel? sétáltunk az őszi aranyló avarban,

 majd a várfalánál átfont két karod, s csak öleltél.

 Simultam hozzád, éreztem vágyad. Kislányosan elfordultam.

 Áll-e még a fal? Vagy még a kövek is megremegve leomoltak.

 A szél csak halk akkordokat nyögött vágyzenének a mindenségben.

 Keresem az arcod, a huncut zöld csíkos kék szemed. Mára hova lett?

 Szavad még szerelmesen üzen, de közben a falak az égig nőttek.

 Nincs olyan szivárványhíd min én hozzád sétálhatnék. Akarod?

 Megsimítom forró ajkam, remegve éhesen várja csókod, mint akkor ott.

 Mint két éhes, ki sosem evett, csókot faltunk, miközben éhségünk

 egyre nőtt s a vágyunk égbe szökkent, mert földön egyek nem lehettünk.

 Majd a mennyben, Isten ágyán bodor felhő lágy ölén érezzük szerelmünk

 perzselő varázsát. No de ha már fenn vagyunk hova szállunk, ha

 beteljesült nászunk?

 S most kiszáradt a szám, nagyot nyeltem. A forróság átjár. Mellkasom

 szorít, arcom lázban ég. Szép piros rózsák virulnak, vágya a gyönyörnek.

 De nélküled elhervad s csak a tüske szúr-szúr vércsepp csöppen fehér

 lepedőre pedig még vörösrózsám sincs emlékbe. Persze minek is halott virág.

 Mondd egyetlenem, érzed-e, mondd hallod-e? Áradok, bambuszfurulya vagyok!

 Kína s Tibet édes dallama száll Hozzád, s már a szívünkön muzsikál.

Egyetlenem, szerelmem elmondhatatlan szavakkal! Zene vagyok!Simogató lágy

 hullám: Óceán anyánk...

 Kérlek, engedd el magad s utazz velem.

 Fogd két kezem, ne, ne engedd el.

 Halljad tibeti szellő hangom, mely lágyan érint.

 Mondd Kedvesem, nem baj, ha becézlek mindenféle buta szóval?

 Szívem fénylő melegével? Oh mondd!

 A zene úgy hajlítgat mintha szélben ringó karcsú  bambusznád lennék.

 Mindenem csilingelve muzsikál.

 Egyetlenem várlak, várlak...