loparits erzsinek
a voltak vágya mesévé fonódik
az álmok életre kelnek
vagyunk, mint kis Ida virágai
a szív sóvár a lélek örök gyermek
elmúlt nyarak ifjúságunk jelképei
a tavaszok bimbódzó gyermekkorunk
az ősz belépő a végtelen folyosóba
ahonnan az örök télbe visz az utunk
lennénk-e halhatatlanok,
valami oly sok embert arra ösztökél
mi hajt, mi űz,
mikor annyi szomorúsággal teli a létünk
a szép mégis áttör mindenen
erősebb elnyomottan is minden másnál
szívünk; az örök szomjas áhítja vágyva rendületlenül
Siersthal, 2019. május 07
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése