melankólia

2012. augusztus 28.

hűs van
szegény cinege
már cipőre vár...
alákonyulnak a levelek
ereszkednek lefele
bogarak is fázva bújnak
vége van a nyári dalnak
kényes virágdámák
puccos ruháikat
zálogba csapták
jövőre tán kiváltják
és én?
belefagytam önmagamba
pőreségem hogy takarjam?
álarcosbál mely jelmezét
vegyem fel?
tiszta szelek sepregetnek
csak mit visznek maga a szenny

elhallgat a mese mára
őszapóka csapatostól
a kert fáira költözik
majd ahogy jön el is hussan

fogadj magadba

2012. augusztus 21.

 

lábam alatt inog a talaj

elfogytak a szavak

kezem kapkod

szívem kihagy

érzéseim hervadt csokra

szemetesben landol

mehetne humusznak

de egyszerűbb mozdulat

mindent csak a bűzlő kukába

szeméthegyek égig nőnek

- beugrott egy kép a sokból

éhes, maszatos gyermekek

gyűjtik görnyedten miért

alamizsnát kaphatnak

miközben mérgét okádja

az emberi szeméthegy -

nem dramatizálok

teszi helyettem az élet

bár a nyitott csukott szemek

ebből mit sem látnak

a szavak meg sohasem tettek

beszélhetünk kedvünkre

bár van hol cenzúrázzák

és működik egy beépített fék is...

Kelebit olvastam

mint oly gyakran

és olyankor valami remény csillan

hogy nem halt még ki az ember

fényes fehér iszalagvirág

magja libben szanaszét

beborít erdőt, folyópartot

képzelem nyáron a telet

azt hiszem káprázik a szemem

s ki látott már eféle iszalag

virágszőnyeget

tudja miről beszélek

akár a felhőgomoly-szobrok csodáját

járom az utam

s bár nem macskaköves

mégis oly gyakran

megbotlom én

lábam most nincsen

merev gipszben

bicegve szisszenve

mennék tovább

valami köt

erősebb nálam

az egom uralkodik felettem

kettős énem gyengébb fele

folyton megadja magát

erre is van magyarázat

az ember oly elveszett

s gyáva

hogy mindenre talál

kívülről eredendő mentséget

állít bálványt

égit

s érte bár egy az Isten

mégis gyilkol

bennem folyékonyak a szavak

tekeregnek összevissza

bűvös rendjét

kevesen ismerik fel

dacosan emelem fejem

hát nem baj

hagyjatok el

hisz sosem voltatok

csak valami álérdek

mi olykor egymáshoz sodor

Természet anyám fogadj magadba

ringass el lágyan mint egykor

lágyszavú édesanyám

*

levél sokadik

2012. augusztus 14.
 

bonjour Sárkányka,

csúszka felébresztett

veszetten kopácsolt

hinnéd, hogy ács ő

de nem csak bogarász

lyukat keres-fúr

rejti mogyoróit

közben fejre áll

víg egy tollas

szép színes

bár fekete sávja

kicsit félelmetes

de oly szelíd

szinte reád nevet

hát menten elűzi

felvert álmos kedved

ratatata tratratra

hogy vagy?

gyere ülj mellém kedves:-)

mondd el mi fáj

mi fáj

gyere mesélj...

lábam dunsztban

egész jól van

már tiszta alkoholista

alkohol lista

hejsej

édes cherry

csiszolt üvegben

csodás dugattyúval

finoman metszett pohár társaságában

ma spinátot kíván azuram

de én nem

őt sem

ajajajj

ölelésem óceánillatú

szélborzolta hullámos

spékelve mézelő tengerparti székfűillattal

macód

mosdatlanul tiszta ruhában

2012. augusztus 19., vasárnap 08:25
 
s mert önkéntelenül is előtör
a kérdés
hát bátran felteszed
várod a választ
mi meg nem érkezik
pedig úgy érzed
oly egyszerű
te meg is válaszolnád
hisz kimondani
nem lehet merészség
mégis csak a süket csend mi felel
vagy ahogy mondják
hallgat mint nyuszi a fűben
miért is ily képmutató az ember
mosdatlanul tiszta ruhába bújik

ma halni volna jó

2012. augusztus 16., csütörtök 10:27

 
ma
rendetlen a kedvem
itt
állok elveszetten
válladra hajtanám fejem
keresném kezed
érints meg
simítsd el súlyát létemnek
ma
tán még sírnék is
olyan igazi régi könnyeket
- vajon hogyan is kell? -
elveszíteném
belém szorult világfájdalmam
mert az enyém
birtok nélkül
végérvényesen
szakadék szélén
felesel a szél
ugorj le
ugorj le
odafenn az ágon
hintázik
az üres remény
kifosztottan
akár a Föld
lyukas tarisznyák
menetelnek
mint egykor a rongyos sereg
Volhinia felé...
szívemen barázdák
homlokomról lecsúszott
időfogak vésetei
foszló korc
lecsúszó nadrág
akár mókás is lehetne
milyen most otthon
hol várnak kik szeretnek
ma
elveszetten kereslek
kérlek érints meg

 
és a régi házból
minden az enyészet martaléka lett
a régi szép diófa bútorok
helyén modern kacatok pöffeszkednek
ott ahol születtem
egy hideg téli reggelen
már emlék sem honol

 
szívembe bánat költözött
piros kakaska nyalóka
édes íze hova lett...
 

ma halni volna jó

Ízek, illatok, fények

A születendő ősz vajúdása
árnyékként vetül a kertre
a nap gyengéden simogatja
az új holnapokra
színeket kever a tegnapok
varázsából
ízek illatok fények
játékos képzelet
öltözteti a tájat
pókháló szálon utazó
fényes szerelmek
nem halnak
belesajdul szívem
a rengeteg szépbe
virágkoszorú simul
fiatal lányok homlokára
búzavirág pipacs
és az elveszett konkoly
búzamezők oltalmában
színes igét hírdet
mámorát a nyárnak
és én elveszetten állok
fáradt szememben
megfakult fények
még a múlt csodáját
éltetnék
de együtt halnak
a pacsirtákkal

a természet vetkezi ruháját
de helyébe újat szőnek már

szeretlek erdő
szeretlek mező
de havas hegycsúcs
te vagy a mindenem
szépséges kéklő
áttetsző tavaddal
gyorsan elnyíló
csodaszép virágaiddal

mikor beköszönt a tél
s minden fehér
akkor éledek én
minden pehelyben
játszi szerelmek kelnek
majd csendesen elülnek a tájon
s késő tavasszal születnek édes gyermekek


2012. augusztus 11.

levendula

2012. augusztus 6., hétfő 17:29

mondatokat tákolnék

izzó láva fájdalom

vadul dobol a fülemben

szívemet fagyos jégburok fedi

és nő egyfolytában

levendulaillat

minden kék

szomorú kék

bánat

szépen hangzó szó

olyan lágy édes dallama van

mint a locsogó kék óceánnak

mikor a felhők is csendesen elülnek

beterít a halál és le

tudom én azt mindennapos

és mégis

amikor a test végleg elpihen

magas fenyő

tűlevelekkel bélelt tövében

lenézve a városkára

hol emberek nyüzsögnek

vagy házaikban éppen álmosan

elterülnek

belegondolni a szavakba

és mindig újabb értelmet nyerni

azt tovább vinni

ezt lehet

de életet lehelni

a fénytelen szemekbe

ki mondja meg hogyan lehet

levendula

szépséges levendula

holtadban öleled

bennem tompán kong a fájdalom

de fel még nem adhatom

messze provanszon

kékellnek a levendulamezők

Reggeli levél...

kóbor sugarakat fest a nap
ráncba szedett hajnal
elenyész az ébredés mezején
dülöngélő álmos gondolatok
forró kávéra áhítoznak
erős és fekete

erős és fekete
szólnak a tamtamok
éhes szájak
szegletében döglegyek tanyáznak
kifosztott felperzselt Afrika

embertelen emberek
imbolygó járása
kokain arany gyémánt
minden csak üzlet
elesett életek

üszkös seb a szépséges Föld
nyomort szül a pénzéhség
tobzódó jólét gyilkosságok melegágya
nincs már semmilyen szórakozás
fel hát embervadászatra

hangosan röhögő óriási szájak
mohón lesik az elesettek vergődését
minél élesebb a fájdalom
annál nagyobb a mulatság...
az emberség eltévedt gondolat


jó reggelt
hogy miért ez
miért most
miért itt
miért Neked?

nem tudom...

 ölellek!

2012. augusztus 4.