szívolvadás

s míg álmosan téblábolok
tolakodó gondolataim között
te már felkeltél
befűtöttél a kis vaskányhában
pattog a fa
s képzelem árad a meleg
de az még várat magára
csak a reggeli hideg
mi kúszik a szobában
zúg a kávéfőző
hozod nekem az illatos
forró feketét
te sosem iszol...
így múlnak a hideg napok
rohannak az évek
már nem gyalogolunk
haza télvíz idején
a színházból
fekete kis lakkcipőm nem sokat ért
de valahogy mégsem fáztam
hisz te mellettem lépkedtél
miközben karod ölelt
a hó fehérsége
szívembe olvadt
azóta is imádom a telet

Siersthal, 2017. március 30.

aludj

nem takarlak be
félek felébredsz
legyen bármilyen
lágy is az érintés
oly csendben alszol
most nem zihálsz
nem fuldokolsz
hát aludj csak
aludj
levegő cirkulál
tárva a ház
szeretném ha besétálna
a Nap minden melegsége
de még erősebb
a hideg didergető hatalma
és én mégse takarlak be
aludj
aludj csak

Siersthal, 2017. március 30.

lengedezve

azt mondják
van szent őrület
hát ez nem az
így ne
csak így ne
akkor inkább
mint akasztott ruhák
lengjünk kötélen
mint egykoron
a gyönyörű orosz néni
ki oly boldogtalan volt
hogy kioltotta
önön életét

Siersthal, 2017. március 30.

lágyan

egykoron
a vágy lázásra csókolta a szám
de nem adtam tovább
őriztem titokként
boldog belső mosolyként
a szerelem lágyan ringó ölében
veled pihentem én
nem kért
nem követelt
csak egyszerűen szeretett
maga mögött hagyva
a perzselő emésztő
mindent megölő érzést...

Siersthal, 2017. március 29.

akkor

ha majd rám borul az alkony
és jótékony homályával befed
szívembe költözik az áldott nyugalom
véget érnek a szenvedésekkel telt örömök
akkor vajon hol leszek

ha már nem érzem kezed melegét
s nem hallom kedves hangodat
nem érzem simogató tekinteted
és szememből kiszökik a fény
akkor vajon hol leszek

*

odakünn verőfény
smaragd a fű
végtelen kék az égt
avasz zeng hangos trillát
ébred a vén esztendő király


Siersthal, 2017, március 30.

érted

a fájdalom
mint köldökzsínór
tekeredik nyakamra
tehetetlenség
gyávaság
szégyen
a fájdalom
belém fojtja a szót
pedig kikiáltanám
mama
mit tettek veled

Siersthal, 2017. március 23.

méreg

kora reggel
sírva megy
iskolába
a gyermek
apja hajánál fogva
tartotta
konok kis fejét
és ordíbált az arcába
minden szó méreg
minden szó korbács

és a gyermek sírva, morogva
mindenkit átkozva ment az iskolába

Siersthal, 2017. március 24.

gyöngyök

olvasgatok
szemelgetek
és elképzelem
igen, elképzelem
mert a képzelet nagy úr
és hogy bezárható-e
igaziból nem is tudom
kordában tartani
kordában tartanak
nem nevelnek
átnevelnek
kisiklott a gondolat
mint annyiszor
terelgetném?
nem is tudom
minek
nekem nem szükségszerű
egyikből kilépek
másikba belépek
gyöngysor
különféle gyöngyökkel
kinek mi
mert nincs egyenszem
ahogy egyenember sem
bár próbálkoztak
és próbálkoznak
hatnak is a megfélemlítések
sunyivá alattomássa tesznek
hova lesz az ember
és hogy ez mindig így volt
keresem a kereshetetlent
na de
annyi mindent összehordunk mi emberek
tudós nem tudós
és akkor?
miért is kéne másnak cipőjében járnom
még nem vagyok annyira szegény
de lehetek...
ja, hogy ez megint más tészta
na igen

elhagytam a gyöngysorom
akár a nylon harisnyán
szaladnak a szemek
körömlakk...
szemfelszedő
NDK-s kis okos tű
ügyes kéz
fáradt szem
görnyedt hát
kell a pénz

a pénz...
és ezt nem értem
mindenki utakat keres
akinek nem hull az ölébe
hogy pénzt keressen
bölcs dolognak tartja
érte mindent feladni
és én változatlan nem értem
miért nem a pénztelen út
járhatóságát tapossuk
legyen az az út...


Siersthal, március 27.

Temető felé

Máriám
(tévedés ne essék
nem hívlak így)
drága barátném
te ott messze
még mindig pattogsz
még mindig dirigálsz
de csak azért
mert már te tudod
mit hogyan
s miért
adnád át
de hidd el
mindenkinek magának kell járnia
a taposatlan utat
hiába ékesítesz egy másikat
és hogy szeretlek
ehhez kétség nem fér
te vagy az egyetlen
kivel minden megosztható
mert ömlik a szó
s mert a hallgatásokban
is együtt bújkálunk
hát ne légy már morc
add fel büszkeséged
(sosem jó!)
és fordulj felém
mint egykoron
szaladjunk
tán kifulladva
együtt a temető felé
arra a legszebb az út
bármily hihetetlen

Siersthal, 2017. március 29.

A szemét néztem

testének illatát felém sodorja  a szél
nem drága parfüm
de édesebb minden édesnél
teste már nem karcsú
lehet csak képzeletemben volt az
lehet mindig gömbölyded volt
de mit tudom én
a szemét néztem
azt a büvölőt
elvesztem benne
óceányi mélység
hol még sosem jártam
barnából zölddé festette
valami mérhetetlen belső mélység
csak a szemét néztem
s csendben elvesztem én

Siersthal, 2017. március 29.

A fák imája

térdhajlatba fészkelt daganat
nehezít minden lépést
és mégis a hívó út szava
mindennél erősebb
már nem koppannak
daliásan a léptek
ímmel-ámmal csoszognak
de még visz a láb
hív a messzeség
hív az erdő
fák zúgnak
értünk imát

Siersthal, 2017. március 29.

Veled

s amikor kalászba fordul a nyár
én már szinte érzem a tél borzongató leheletét
mondd miért
a tavasz ugyan zöldet érlel
sárgákkal lilákkal kékekkel tarkítva
mégis-mégis
valami fájó bánat, homály fedi
öregedő szememet
kedvesem hajába őszt szántott
a nehezülő idő
kesergő-tangó életünk vége
hegy-völgyön baktatva
szorítjuk egymás kezét
mi volt messze szállt
s mi lesz
titok

Siersthal, 2017. március 29.

Deux-Sèvres

partok ölelésében
lassúdad folyik az élet
csendesen tekergő Argenton
mennyire szerettem
nézni szelíd folyamod
telnek-múlnak a napok
nélküled
s te rendületlen
öleled köveidet
fényesre mosva

birkák oltják szomjúkat
a sok odavetett
sárgadinnyékből
majd részegen elterülnek

álmomban de ébren is
még ott vagyok
szépséges Deux-Sèvres...


Siersthal, 2017. március 21.

bongás

esik
napok óta
csak esik

rossz vagyok
fáj

temetném emlékeimet
de csak velem lehet

lázadó gondolataimat
az idő ki- és lehűtötte
nem zsákoltam be
de meglehet
akkoris hiába
mert az egér rég
kirágta
nehéz a málha

áldott szavak
terheket hordanak
viseld el
hisz tudod
kimondva minden más
nem is azt akartam
fogalmam sincs miért
úgy lett

kongó-bongó
üres és telt

zenél
zenél
minden emlék
más-más hangszeren
szólal meg
az öröm és a bánat

viseld el kérlek
sok buta
és kedves szavam

magam sem tudom
mit miért

amúgy meg
már rég
kiléptem magamból

hiába is voltak partok
gátak...
minden szakadt

és csak hallom
odabenn
"várj reám"

Siersthal, március 21.

a keze

a keze
az öreg keze
elevenen él emlékeimben
mindig csodáltam
barna pettyes
pergamen bőrét
minden más
leginkább elveszett
de a keze
az öreg keze
mintha még mindig
itt volna
velem volna

Siersthal, 2017. március 22.

vakság

(jó cím nélkül olvasatlanul)

szürke állomások
színtévesztő magányában
egyre csak téged grafitollak

szigetelt házak
rikító vakolatai
trópusi virágokként
bomlanak eltévedt megtévesztett falvakban

mára mi maradt
az édes gyermekkorból
bár akkor néha
tánkeserű is volt
(és itt bölcselkedem
mert ha nem lett volna
ez is az is
akkor mi lett volna
egyhangúság
vagy
szóval azt mondják
kellenek az ellentétpárok...
szakszerütlenül)

előbújt a Nap
bundás felhők
lassan tovaúsznak
tegnapi sok eső
duzzadó patakokban
csurog alá
ereszkedő dallam
füstős állomás
most nem a gőzőstől
az már igaz

reggeli leveleimet
már nem tudom írni
hiányzik nagyon
ahogy a kedves szavú Virág is
minden múlt
el
csókanya

részeg záporok
gőzőlgő álma
tejszín fátylat
von az amúgyis
fakó világra

de a színek
mégis fortyognak
izzó katlan
és a lehetetlenek
mind életre keltek
a való világ
pokollá lett
bértollnokok
magasröptű eszmefuttatása
vadul szapul
avagy köpül
kicsapódik a baj...
recseg-ropog a szó
imádkozzunk
hogy minden csak nekünk jusson
hulljon a férgese
drága a vegyszer
bár a fene bánja
attól még több hull

hull
hull
a hó
meg az elsárgult levél
hegyekben áll az ige
de temetésre nem futja

becsukom-kinyitom
vak szemem
mit látok egyáltalán nem zavar
...

Siersthal,  márius 02.

hozzád

fordítsd meg a szelet
pergesd vissza az időt
újra legyen a nem létező
azon kapom magam
hozzád szólok
bennem-nekem létezel
átsétálsz a nem létből hozzám
és én most is balga vagyok
és nem pótolom a kihagyott perceket
az el nem mondott mondatokat
de mégis hozzád beszélek
hogy mit
fogalmam sincs már
nem is lényeg
csak az hogy hozzád beszélek

Siersthal, 2017, március 02.

illanó

libbenve illanó
szellő, szellő
kocoló szél
téltemető
sárga fényruhácskája
fényes
véget hírdet
vagy kezdetet

illatokat kacag a határ
agyagos föld csuszamlós
lóláb siklik korcsolyátlan

erdő alján
avar szőnyeg
alóla már
üde zöld levelek kandikálnak
szóródott magok életre keltek
melegségre vágynak
akár a téli álmukból éledő emberek

illanó
illanó
tél ruhája tova száll
egykettőre tavasz szalad

Siersthal, 2017. március 04.

gyönyörű mosolya

két rács
egy ágy
egy test
elveszett mosoly
bamba tekintet
ez mi maradt
elszálltak az évek
egy ér megpattant
s vele mi ember
csak fekszik
két napja még
némi értelem
csillant szemében
s ha hívtam jött velem
kezem fogva
nagy nehezen
nem emelte már a lábát
csak éppen csosszant
de mégis mentünk
hova kellett
nehéz ezt látni
az én tehetetlenségem
jobban fáj
mint az övé
elveszett gyönyörű mosolya

és az eső esik
napok óta
égi könnyek
nem oltanak fájdalmat

hóvirágok fehérsége
parányi folt a nagy szürkeségben

tavaszt várok
gyönyörűt
reményt vele
hogy az ő mosolya visszatér

Siersthal, 2017. március 09.

mama

nézem az üres házat
várom, hogy az emeleti ablakon
lebbenjen a függöny
és mosolyogva integetsz felém
eddig mindennapos szertartásunk volt
mint az is, hogy bevittem a friss baguette-t
és az újságot
s ha még aludtál csak az asztalodra helyeztem
miközben hangosan zúgott az olajkazán
(sosem tudtam megszokni)
s te nem vagy
hetek teltek
mosolytól fosztott lettem
és most már igazán árva
nem nevetek rád mama

Siersthal, 2017. március 09.

bújócska

elbújtam árnyékodban
kérlek ne találj meg 
mereng a távol
horpaszt a sötét
biborló alkony 
hajnaltéveszető 
réveteg homályban
eltévedt fények cikáznak
vágydalt fakaszt
egy belső sóhaj 
ingatag szerelem
bánatfakasztó 
látomások mezején 
terített asztalon
táncoló kísértet
a heveny enyészet
zöld lepedéka 
tetovált múlt
hamis falán 
ugorj félre 
mielőtt ledöntenek 
a hazug remények

Siersthal, 2017. március 10.

kék rapszódia

rapszódia bleu
elfelejtem a szavakat
összekeverem a betűket
kihagyok
és mégis újra csak vágyom
keretbe foglalni magam
magam ki nem is vagyok
rám ragadt az évek folyamán
annyi minden
formált alakított
képlékeny agyag
de nem mindegy
milyen a mester keze
az ember is nem más
mint egy formázásra váró anyag
nem mindegy honnan hova
kivel mivel
bekötött szemű Fortuna
eltemetett vágyak fojtogatnak
hantok domborulnak
régi temetőket felszámolnak
könyörtelen az ember
önmagát fosztja kifosztja
alvadt vér feketéllik
temetetlen holtak
hosszú a sor
mit sem tanul az ember
himnusz az élet
törékeny
szeretni óvni kéne

Siersthal, 2017. március 11. 

más láz

lázas éjszakákon
szívünkben csodák fakadtak
őzléptű ...
mikor még minden egyszerű volt
mikor még hit lobogott
merészek voltunk
nem féltünk semmitől
morajló messzeség
fekete felhők 
izzó villámok
de ahogy
teltek az évek
rakódtak ránk idegen szavak
úgy hulltunk a semmibe
merészségünk gyávaságba torkollt
úgy éreztük már van mit s kit félteni
hallgatásunk a jövönk ára
elveszett a lázadó ifjúság

  
 Siersthal, 2017. március 12.

hívlak

árnyék borult a kertre
elhervadt álmok
lekonyult virágok
hűs szél álomból rezzent
tovafut a távol
fénylábak kévéket kötnek
árnyak incselkednek
vágyaim zaját csendesítem
hevesen verő szivemet
csendre intem
messze még a tavasz
nem múlt el a tél
ordas foga vicsorog
bár kék ibolyára vágyom
mégis fehér hóra áhítozom
téli képek vonulnak
révedő szemem előtt
lángolnak a csipkebogyók
csontfagyasztó hidegben
parányi madárlábnyomok
ékírásos üzenetei
hírdetik a szűzi tiszta
ismeretlen világot

téged hívlak
minden el nem énekelt dalomban
téged ölellek
minden el nem álmodott álmomban
karmám szent sorsom
helyetted
más kezét fogni
és kísérni a sírba
miközben gondolatban
folyton visszatérek a múltba
s te csak fekszel az ágyban 
mozdulatlan