Foltok

Jánoska Alíz, 2011. augusztus 3.

Feltörő emlékek
részegen keverednek
Nehéz vörösbor
nyomasztja szívemet
Fehér abrosz
nagy foltokkal
Tiszta impresszionista
Régen tovább rohantak
a gondolatok
mint súlyos felhők az égen
és én állok a völgyben
nézem a gomolygó párát
nem tejfehér
mint egykor régen
egy januári napon
útban Pestre Tapolcáról

Olvastam verset
nem egyet
néztem festményeket
zene szól fülembe(n)

Minden rég összekeveredett
totális káosz,
de ez nem lesz rend

Kopogtat az idő
s én hallgatok
ajtót sem kell tárni
belép magától
hajamban több az ősz
mint a gesztenye
csak a mogyoró koppan

még
kerekded
kerekded
elvész a táj
elveszek én
végtelenben a vég



Barátomnak, Horváth Gézának

levél - felszakadozva után

Jánoska Alíz, 2011. szeptember 5.

- látom nincs kedved válaszolni
vagy írni, ha erre nincs is mit válaszolni
így persze nekem sem
és akkor a kör bezárul
avagy róka fogta csuka -

 hűvösek a reggelek
kisSzibéria

 de lehetnek hangosak a hajnalok is
bár nem lőnek
csak a fűrészüzem zúg ordít sikong

ablaküveg szimpla véknya csupa pára
didereg

 nem volt nyarat
rögtön a tél váltja
az ősz csak képzelet
a hideg fagyos lehelet
megcsapta a fákat
elvetélt zöldek sárgákat szülnek
s pereg a levél
a tavalyi avar frissel fűszeres

madársüvöltések megborzongatnak
minden az elmúlásról hint furcsa hangokat

 már engem is utolért e halódás
csontjaim hívnak lefele
elmémmel a feledés játszik
csapdába ejtett
elveszett a jelen minden egyes perce
a múlt is csak holmi pókhálófoszlány
gabalyodnék – tán az életbe -, de ahhoz is kevés


elfeledtem a szavakat is
betűket cserélek fel s el
kimaradnak még szótagok is
s mégis a szebbre vágyom
a míves veretesre
nem mit most ontanak mindenfele

 csendben kéne aludva elmúlni
vagy mit úgy szerettem és
mégis kimaradt
áttáncolni a halálba kipirult melegen


már nem tudom mi a szerelem
már nem tudom mi a szeretés
csontsovány érzések
kísértetien zörögnek
vagy inkább éppen súrlódnak
neszezve halkan
mint megkésett halva született vágy
a végső vajúdás után

szememből a fényt
e csudaszép vidéknek adtam

 - boldog vagyok hogy mégis adhattam -

lényem kiszáradt sivatag
egy összeaszott fűszálnyi
lelkem pislákoló lángja

 kérni sem tudok már

 hófedte bércek
örök vágyam
mára ez is csak
megfagyott emlék

az újjal minden elmúlt

felszakadozva

Jánoska Alíz, 2011. szeptember 3.

felkelt a reggel
szeptember álmos sóhaja
lágyan borítja a tájat


este a fák között áthatoló fény
a bujkáló párával játszik
mintha szürke ködben járnék


illatos az erdő
kivágott fenyők jaja
belém hasít
velük sírnék
mézgás könnyük
nehéz teher


- amerre az ember jár
pusztítás nyoma -


az ablaktáblán beszűrődő fény
a fehér függönyön arany csíkot húz
egyetlen csillogó vonal
valami derűt ajándékoz...


csend
lenne
de zúg a gép


a gép
elvette az emberek kenyerét
elnézem itt már szemetes sem kell
csak a vezető ki egy mozdulattal
mindent elintéz
töri a kukát is, de mit számít


bennem a gondolat külön életet él
behatárolnám, de túl gyors
tán vadul táncoló görbét húzna
mint a kalimpáló szív


eszembe jutnak a halottak
s töprengek nekem mennyi maradt
elég is volt már
és mégis olyan jó élni


félelmek megtaposnak
érzéseim egyre fogynak
fásultra mart
az állandó lappangó gond
a békétlenség, a gonoszság
és a mérhetetlen irigység


hol van az már mikor
az emberek megálltak
- mert nem féltek -
az elesettek mellett...


féknyomot húz a kétely
a szeretetet a templomban mérik
hogy aztán kijövet
valahol gyorsan elvesszen


nincs bűn
pénzért tiszta vagy...


fáradt vagyok
a tétlenség bátor harcosa
redőimben titkok bújnak
mesélnének, de suttogni sincs merszük


félelem suhan át a tájon
aláereszkedik

ázott nehéz teherként hordjuk mi emberek

Csobbanás

Jánoska Alíz, 2011. augusztus 1.

Nem vagyok Jézus
mégis
vállamra ejtett szerelmed cipelem
erdő mélyén
aranyló őszi napsütésben
tán puha mohára fektetem
hol az illanó napsugár vetül rá
ellobban
magába szippantja
és izzó fénnyel életre kelti
más földtekén
szívünk vándorútra kel akaratlan
Késői áldás
nem várt boldogság
Emléke dülöngélő szekér kerekének
mélyen vésett nyomában gördül
s mint valaha jegenyesor szegélyezi
Egyenes fák is nyögnek bele
persze nem mást, mint a szél
jajongó őszelő énekét rezegtetik
búcsúzóul hosszú téli álmuk előtt
Nem szerelmes vers és nem szerelem
mélységek kútja
melyben szomjunkat oltottuk önfeledten
míg jött ki megmérgezte a forrás vizét,
de ebbe mások is belehaltak...
hisz sosincs semmi önmagában
Szeretném, ha friss, tiszta vízzel
újra fakadna a forrás...
Szomjas erdő-mező apraja-nagyja
Bérceken fenyvesek zúgnak
Sötétbe vesző gyönyörű sziluettjük
hómezőkre hull
Arcomon hópihék olvadtan sírnak
ma még
hogy holnap már fagyottan csillogjanak
örök könnyként

Elszáll a lélek

Jánoska Alíz, 2011. július 23.

Hajamba a nyári nap bágyadt sugarával
Az ősz font ezüst kévét
Dombtetőn csillanó fények
csalfa igézetek
Csontjaimban érzém a múló idő
fájó üzenetét
Szebbnél szebb verssorok keverednek
mégis Petőfi a legszebb
bár igazán nem is szeretem

 "Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét..."


sivít a fűrészüzem
a halk neszek belevesznek
áldott romantika
holmi múlt századi emlék
felborzolnám
hogy mint érett pitypangvirágok
szálljanak
szívekre
ne múljon sosem
mi egykoron oly szép volt

szívemben hála
akár a mécses lángja
nagyapám sírján
felgyúl
először bátortalan imbolyog
majd az égre száll fényesen
himnuszt énekelve

végül minden utolsót lobban
s kormosan dacolva
elszáll a lélek


(Rád gondoltam, levelet írtam volna...)