2012. augusztus 6., hétfő 17:29
mondatokat tákolnék
izzó láva fájdalom
vadul dobol a fülemben
szívemet fagyos jégburok fedi
és nő egyfolytában
levendulaillat
minden kék
szomorú kék
bánat
szépen hangzó szó
olyan lágy édes dallama van
mint a locsogó kék óceánnak
mikor a felhők is csendesen elülnek
beterít a halál és le
tudom én azt mindennapos
és mégis
amikor a test végleg elpihen
magas fenyő
tűlevelekkel bélelt tövében
lenézve a városkára
hol emberek nyüzsögnek
vagy házaikban éppen álmosan
elterülnek
belegondolni a szavakba
és mindig újabb értelmet nyerni
azt tovább vinni
ezt lehet
de életet lehelni
a fénytelen szemekbe
ki mondja meg hogyan lehet
levendula
szépséges levendula
holtadban öleled
bennem tompán kong a fájdalom
de fel még nem adhatom
messze provanszon
kékellnek a levendulamezők
