vágta

 rég írtam reggeli levelet
tán most sem fogok
de olyan szép odakint
beborult
a zöld lombsátor felett
az ég titokzatos kupola
fényét eregetné a Nap
de bezárják felettünk
az élni vágyó fellegek
a szél sejtelmesen sustorog
lebbenti titok-fátylát önmagának
igen, önmagának
minden önmaga körül forog
bezárva szabadnak hitt börtönébe
kitörni hogyan is lehet
volt egy film:
Kitörés
és volt sok más film
az emberi elme alkot
alkot, mert a képzelet
állítólag szabadon szárnyal
de attól is foszthatóak vagyunk
kinn csendes esti zsoltár helyett
reggeli zsolozsma száll az égből alá
s hogy ezt nem lehet
o hogyne
hisz tótágast áll a világ
mi szegény bábuk
megkopottan ugrálunk
zsinórunk szükreszabott pályáján
bár látszólagosan
"miénk itt a tér"
mi is az a tér?
hány értelmű szó?
"mert a szó kimondva veszélyes fegyver"
én meg kisiklott vonat lettem
csak a vonat siklik ki?
hát nem
az élet
sok-sok szegény ember élete
szegény, na tessék
ez is mit takar?
szavak
szavak varázsa
lenge könnyű pajkos
nehéz veretes
rabság-szabadság
egy bölcsőben ringanak
ne félj hát
s engedd el a kezem
még ha nyújtom is
még ha kérem is
hogy fogd szorosan
engedd el bátran
hidd el azzal teszel jót
nem kell a gyeplő
nézd mily szép a vágtázó ló...


Siersthal, 2018. július 11.

áradás

áradó folyó
áradó lélek
“valamit visz a víz”
hangok betűk
börtönbe zárt létezés
kaloda
lőcsei fehér asszony
araszoló hernyó
heveny mérgezés
játék
örök gyermek
játék a szavakkal
nem ügyelek semmire
feltör
szól
cseng-bong
Várnai Zseni
óra
milyen óra
élet óra
hol vagytok régi barátok
már már az érzések kifakultak
új színek
új festékek
veszélyesek
kavarog
bennem
odakünn
hóesés
fehér fehér
angyalok ülnek drótokon
bábuk
zsinór
marionett
hallgatok
most hallgatok
mert el nem mondhatom
mert nem tudom
mert csak érzés
hallgatás verem mélyén
kisherend
jégverem
csend
érted-e

Siersthal, 2018. június 09.

emlékvirágzás

mert ma
mert fény
mert szeret
mert
mit mert
szavak
mert bátor lenni
de nem esztelen
mert elbújtatni
pedig tudta, hogy halál vár rá
mert bár szereti a nárciszt
de a sárga csillagot úgy nem
az égbolton igen
onnan is lehullik
de az milyen más halál
és én ma már félek
nem úgy, mint egykoron
ma már kegyetlenebb az ember
nem kell ahhoz marhavagon
van atom
és sok más gyilkos fegyver
hirosima
szerelmem hirosima
japán
amerika
álom
elveszett kultúrák
elveszett emberek
vérgőz száll a hófehér hó felett
anya, én is olyan csillagot akarok
varrj nekem a ruhámra
hallgass gyermek hallgass
holtak
temetetlen halottak
már mész sem kell rájuk

szívemben virág nyílik
bánatvirág
kezem áttetsző üveg
törékeny
mint a lélek
mégis mily erős
mikor megtart téged

utazom térben és időben
gondolat átszeli a valóságot
emlékvirágok összeborulnak
emlékvirágok kinyílnak

szívem melegével megtartanálak
de nem lehet
nem lehet

emlékvirágok hullanak
hullanak

az idő mindent betemet
eltemet

de az emlékek virágba borulnak


Siersthal, 2018. május 17.

Magányos cédrus

mikor még a szavak is menekülnek
mondd mit érzel
mikor senki nem nyújtja feléd kezed
mondd mit érzel
oly magányos vagy mint Csontváry cédrusa
mondd hogy viseled
eszedbe jut száz halál
mellyel halnod kell
halnod kell
mert nincs helyed
nincs helyed e kies földön
mit gyilkolnak emberek
a szépséget felülírja a sok ármány
ármány és szerelem
emlékszel
volt valaha nagy betűs irodalom
volt schiller
volt goethe
a szavak zenéltek
a szavak szívekbe tértek
most mi van
örök kérdés
örök bánat
hogyan kell lépést tartani a világgal
hogyan kell részese lenne a kornak
s nem kivágott fának...
fa
fák
elnézem őket
szívem beleremeg
halnak sorra
pusztítja az ember
pedig a vihar is birokra kel velük
tépi-szaggatja
tövestül
vagy derékba
elnézem az erdőt
látni merre rohant a szél
sorra tarolta a fákat
csonkok meredeznek az égre
mint megannyi élettől fosztott ember
kik - ha van - kuckójukba bújva
próbálják átvészelni az ember-viharokat
szívem szakad
és  a kérdés mindig marad:
Miért hagytuk, hogy így legyen?

Siersthal, 2018. május 11.

érintés * reggeli levél magamnak

Maurene


és a reggel felkelt
talán úgy mint máskor
talán másként
nem tudhatom
nem voltam ott
bár felébredtem
de ez az én reggelem
ha van olyan
ha van olyan, hogy enyém
tiéd
övé
és így tovább
de én azt hiszem nincs
nincs olyan, hogy birtok
bár sokan birtokolnak
e rövidke földi lét
nem más mint egy
nagy-nagy álom
van ki jót
van ki rosszat
álmodik
ébren senki sincs
egyáltalán mi az hogy ébren
szavak
szavakon lovagolunk
szavakkal lovagolunk
és mégis milyen döbbenetes
ha meghalljuk
valaki
valaki, akit szerettünk
felébredt az álomból
mert mégis van ébredés
igen
szóval valaki felébredt
és átsétált egy másik dimenzióba
sétálni jó
én legalábbis szeretek
bár a lányom szerint
a sétám nem séta
túl gyors a tempó
talán félek, hogy utolérem magam
nem is tudom
szóval az a másik dimenzió
legyen bármilyen is
én aki itt maradtam ebben a létben
többé nem tudlak megérinteni
és ez fáj a legjobban
mert a hang a beszéd is tán hiányzik
de voltaképp a szavak
minden nyomatékosságuk ellenére
is hanyagolhatóak
nekem az érintés,
az áradás varázsa az igazi hiány
hiszen most is látlak
a hangod is hallom
csak éppen hiába nyújtom kezem...
nincs ki megfogja
nincs kihez érjen
és akkor leesik
lehull
mint fáradt virágszirom
ki átszenderül a túlvilágra
ott lehet szép
itt csak egy halott
halott
bánatom oly mély
bánatom oly szelíd
lassan hömpölygő folyam
ünnepélyes zene
mi rám ül rám tapad
mint egykoron a nylon ruha
micsoda hülyeség
hogy természetes anyagokat
kiszorította  a műanyag
műanyag világban élünk
ahol minden de minden műanyag
de erre most nem tekergek
ebbe nem férnek érzések
nekem meg csak az van
még van
mennyire fáj
és ezt csak az érti
az értheti
aki szintén tud fájni a széptől
aki egyik pillanatban
... magaslatokban létezik
hogy hirtelen mélységbe zuhanjon
eszembe jutottak szegény zergék
(a pontok azért vannak, mert
nem jutott eszembe az odaillő szó
illetlent meg nem írtam)

száll száll az őszi levél
felkapja a szél
pajkosan megforgatja
majd egy unott mozdulattal
elhajítja
szegény levél
halk zizzenéssel
átszenderül a másvilágra
hiába nyújtja ágkezét az édesanyja

úgy kornyadozom én
mint vízért kiáltó szomjas virág
és mégis megadóan várva a halált

bánat erdőben járok
nincsen nekem párom
pacsirta száll fel az égre
sírva-zokogva bukik
a mélységbe piciny teste
rubin cseppek
életvize
kiapadt
elapadt
vége
vége