Istenem, hogy fáj
vagy szeretném
már nélküled fekszem
s nélküled ébredek
kóbor gondolat mi még néha megkeres
elmúlt valami csodaszép
visszapergetném az időt
újra úgy nézni rád, mint akkor először
mikor még szívemben vert léted
havazik
szép
puha csendes hófehér
beborít akár halottat a szemfedél
már ha jut
és nem bomlik valahol idegenben
katonák, gyerekkatonák...
de van kiknek ordas tépte szét földi tetemét
nem kegyetlen
kegyetlenebb volt ki megölte őket egy tollvonással
hófehér háztetők
füstcsík száll-e az égre
s vajon mi pipál
krematóriumok füstje szívre száll...
ragyogó fekete szemek
kopasz fejek - oh mit tettek veletek
már elveszett a ragyogás
tompa fénytelen megtört tekintetek
a kopaszság mi megmaradt
de már az sem sokáig
füstsáv kígyózik a magasba
lenn a faluban van kik borzadva néznek
a távolba...
szerettelek valahogy
ahogy csak tudtalak
nem úgy mint a fényesre tupírozott szavak
csak szelíden-lágyan, anyaasszonyosan...
és mégis örök nőként,
mert szeretni csak így lehet tisztán...
elhagytál a test szavára
felülírtad a lelket
tudom milyen érzés
nem is rovom fel, de leírom
és nem azért mert fáj
mert már nem
de azért, hogy a kő szétporladjon szívemen
és újra tudjak érezni
és újra tudjak hinni, hogy van szavakon
és testen túli szerelem is....
engedd meg nekem, hogy ilyen hótiszta szerelemmel
őrizzelek téged, ki voltál nekem a minden...
fotó: Alíz
