gyertyaláng

gyászábrázatát magára húzta

konokok a szavak
ostorként fonódnak
hidegen lesújtanak
itt a november
és egy kinevezett nap
gyertyafények lobognak
a népes temetőkben
egyszer egy évben
siratják a holtat
könnyük nem marad
az élőknek...
sivár és kegyetlen
a mindennapok rendje
hol van a szeretet
lóg keresztre függesztve
templomok fénye
színes látszat
van ki mélyen hisz benne
de akkor miért kegyetlen
ima és zsolozsma
vénasszony attitűd
szerelmi láz
gyolcsingen szárad
rég kihűlt a szomjas test

kicsiny gyertyák
óriás mécsesek
elemes lámpák
haladjunk a korral...

meghitt meleg
természetes fény
hova lettél

barázdák mélyen vésődnek
mennyi mindent rejtenek

miért kell kisimítani
elveszejteni az emlékeket

piciny lángok reszketve libbennek
szélsuhintásra füstjük égre száll
most talán megnyugszik a lélek
illatos koszorú lágyan simogat

temetetlen holtak halkan sírnak...

2012. október 25.

csacskán

(azért nem egészen paulgéraldys)
*

én makacs, konok felnőtt(gyermek)
úgy hallgatok, ahogyan nem kell
csendembe sűrítem minden dacom


- csakazértse!
hiába dobol fülemben, szívemben
hangja a megbánásnak
elfordítom fejem
arcodat ne is lássam


látod, milyen buta is az ember!


ha csak egyedül lennék ilyen
tán a világ is másabb lenne
csupa jó, derék ember,
kik egymást szeretve élnének
e kies földtekén


de nem!


én bolond csak tetézem
és Te?
Te is hallgatsz
tán még konokabban
szorítod szád erősen
még lakatot is tennél rá
ki ne csússzon egy parányi hang sem
pedig...
már bánod valahol mélyen
de lehet, hogy a felszínen is


és mégis alábukunk ostobaságunkba...
hiába tudjuk nem így kell
bánhatjuk majd, ha későn ébredünk
s már nem lesz kinek mondani:
-naaa, ne haragudj
tudod, hogy nem is úgy...
csak hát
meg ízé


tudod mit?!
dobjuk félre sértődöttségünk
és újra fogjuk meg egymás kezét!
szemünkben amúgy is csillagok ragyognak
görgessük hát bátran egymás felé!


2012. október 9.

régi kép

nézem arcodat
régi kép
a vonások mit sem változtak
és mégis mily idegenné lettél
láthatatlanul felpakoltam
a keservpillanatokat
mik mintha hosszú évek
sora lenne
átfestették az egykoron
kedves vonásokat
festek
folyton csak festek
- gondolom más is -
szívemet valami undok
féreg rágja
és minden megváltozik
a szerelem rég elmúlt
tényleg csak kémia volna?
és tényleg ezért "kell" a hűség,
hogy megőrizze szépnek
ezt valahol olvastam
nem is igen értem,
hogyan is őrizhetné a hűség
a szerelmet szépnek
csapodár érzések
ide-oda szállnak
mindenben az új kell...
modern kor átka
engem nem tanítottak meg
őrizni a múltat
és az abban búvó
apró csodákat
engem voltaképp
semmire sem tanítottak
és már mindent bánok,
hogy is lehettem
ennyire balga
igaz, nem jó a tárgyak fogságában élni
és mégis
mit nem adnék (???)
ha meglenne gyermekkorom...
akkor még voltak karakterek
- na persze öreganyám is
a múltat síratta
ez lenne az örökségem? -
lám, megint csak elkalandoztam
hisz egy fotó(d) volt miből
elindultam
és itt már egy szomorú népdal
jutott az eszembe
nekem nagyon élő, fájó
más szívvel hallgatom
mint valaha
"elindultam szép hazámból"


összemosódnak a képek
arcokat arcok fednek
egymásra pakolt koporsók


szomorúan zúgnak a fák
átfonnak a gyökerek
összeroppanok szorításuk alatt


idegen, idegen...


fényképed valahol messze alakot ölt
újra szerelmesen suttogod:
csak téged...


2012. október 8.

Torzó

Többé nem!


Ma csak torzultan szaladnak a gondolatok
elveszett képlékenységük
agyagba öntve formázásuk nélkül megszilárdultak


Látod, mert beléd képzelnek
olyant mi senkiben nincs
- vagyunk mind halandó emberek
s ha az utunk más is
a végünk nem más
- a kaszával felruházottal
násztánc egy végső napon -
fark csóválva követnek
izgalomtól hevülve nyalják kezed
kivert kóbor ebek farok behúzva
somfordálnak utánad
megtesznek falka vezérnek
s te kegyesen
bölcsnek tettetve magad
(mégis) elfogadod
elfogytak kik szóltak ellene(d)
mind birkamódra béget
kell az akol-meleg


megértem
ó, de mennyire
félelem-inga torzítva ver


izzadság csurog
végig a testeken
szaglik erősen


valahol száradni kell


úgy rakódik ez az érzés
az emberbe
mint a kátrány a kéménybe


akaratlan magam is érzem
ezt a csontba hatoló félelmet
megfeszül az egész testem
szorítanék valamit
de csak izmaim rándulnak görcsbe
abban a pillanatban nincs segítség
elhagy a józan ész
csak a rettegés
az elmondhatatlan rettegés
az úr
hogy aztán megint utat nyerjen a semmiben
és minden kezdődjön elölről



2012. október 7.

zárójelekbe ágyazott lényegek

zárójelekbe ágyazott lényegek
úgy bújnak mint szirtre tapadt
élni vágyó virágok

permetező csendes eső
itatja a színtelenedő kertet

elnéztem tegnap az erdőt
már végigsöpört egy
fagyos hullám
rozsdásra marta
a szépséges páfrányokat
és a viháncoló szél
bizony fosztogatja a lombokat
az el nem porladt
tavalyi lombszőnyeget
süppedő vastagra hízlalja

másutt meg a moha
és a madársóska
egészen hihetetlen
zöldbe
borítja az erdő alját
s én máris elképzeltem
tavasszal
hófehér virágszőnyeg bomlik
a zsengezöldből
mint másutt a szellőrózsákból

gombák kalpagjának
tökélyét megrágcsálták
de így is megannyi
fehér lámpásként
meredeznek az ég felé

lángol a vörös bodza
pirosló fürtje
akár az izzó galagonya
szépsége
szívemre ülő igézet

„Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.”

fák, szépséges fák
mennyire szeretlek titeket
mennyifélék vagytok
mind-mind más
akár az ember...
vastagodó törzsetek
éltes asszonyok dereka
öleli kezem
simítja a redőket
mint valaha
apám időbarázdálta homlokán

zárójelekbe ágyazott lényegek
úgy bújnak mint szirtre tapadt
élni vágyó virágok



2012. október 4.