emlékvirágzás

emlékek tengerében
süllyedő hajó
elillant élet
szakadt vitorla
törött árboc
múlt újra festett szőnyegében
mint kísértet lépdelek
de nem másokat
csak magam ijesztgetem
ködöt imádkozom
mert felzaklat a volt
a jelen már csak
valami kopott repedezett
pici tábla ikon

ha néha egy piciny arcban
fiacskám jön felém
szívemben fájdalom
és mondanám Neked
Te ne így élj
légy okos
légy kedves
hangod sose emeld fel
a gyermeklét oly rövid
oly röpke
óvd minden pillanatát

óceán hullámai nyaldossák
képzeletem
illattal fénnyel szerelemmel
ölelnek
bennük élek
bennük halok
végtelen hiánya belém költözött

s már új kép villan
mormoták füttyögetnek
harangvirágok rezegnek
a friss szélben
hófedte csúcsok
örök édes álmom
s mégis a nyíló kék enciánkával halok
ott fenn a magasban
mikor már szabad vagyok

leszek hóbagoly
leszek sas
de sosem az ki egykoron voltam
minden elhibázott lépés
súlyos lavinaként temeti testem-lelkem

elillant tudás helyén
valami mély rejtőzik
kiszorít mindent
nem vágyom másra
mint erdő lányának lenni
hajnali párának
fénylő harmatcseppnek
emberi elme ijeszt
már nem akarom
hiszem khalil gibran szavát
magam sem tudom miért
tán mert bennem rejtőzik
a föld fájó lélegzete
vele dobban  fáradt szívem
kiléptem rég testemből
s bár még néha visszahúznak
karcos földi szavak
mégis-mégis a fák koronáját
simogató szél vagyok

minden gondolat mi vagyok
bennem reked
és hazuggá változó szavak
hagyják el néma ajkamat
betűkké formált átfestett szavak
hupiszínekben torzítanak

annyi mindent tettem
mit nem akartam
foglya voltam önmagamnak
kilépni belőlem hogyan is lehetne
csak valami furcsa élő-halállal

és mégis elmémben
levendula-szavak
kötöttek illatos csokrot

ránézek arcodra
halott szívemben
felsejdül valami
elfelejtett érzés
s bár nem pezsdül vérem
mégis kitörni vágyik
a régi melegség...

 2013. november 29., 9:23

összetartozás/kettősségek

csak egy árnyék
csak egy futó fénycsík
vagyok
a múlt és a jövő között
valami híd
mi nem feszül,
de imbolyog
valami el nem dúdolt dallam
ki nem mondott gondolat
kezes-lábasba bújtatott remény
lombot bontott remény

őszi köd
dér csípte kökény
kavargó színek

csak egy árnyék
csak egy futó fénycsík
a mindenség retináján

veled megyek az úton
évtizedek gyalogolnak
ifjúságunk foszló felhő
égi áldás

összetartozás
kapcsolódó láncszemek
korall-kaláris
apró igazgyöngyök

fájdalmak, vádak
a percek örömében

és tudása valami ősi nagynak
elnyomott ösztönök

mennyi év
el nem mondott vallomások
kulcsolódó kezünk
reszkető melegébe
rakott örök fészket
a lassan megszűnő élet

viharok
fellegek
tornyosuló habok

örök változás temet magába
harang kondul

végső álom

 2013. november 20., 12:47

Cselló és zongora

látod, szerettem volna Neked írni
de valahogy minden szó elvesztette valóját
és a gondolatok megfoghatatlanok
Sosztakovicsot hallgatok
billentyűk sora
édes dallam a fájdalomban
odakünn esik
az ablaküvegeken apró cseppek
a szobában pattog a kályha
ég a tűz
ez is egy mondat
vajon kinek mi jut róla az eszébe
képek villannak
szikrák gyúlnak
és közben rám fonódik a dallam
lágyan-halkan
mint erdőben szállingózó őszi falevelek
puha szőnyeg
rőt avar
csodaszép jelző
nem tudom miért
tán mert képpel jár

vége
elhallgatott a zongora
de már helyébe lép
a nagy szerelem
hegedű
apám hangszere
mily mély, mily szép
bele a mélybe
a testbe
a szívbe
a lélekbe

(közben rájöttem tévedés volt)

mennyi szó
mire való
sosem arról szól
ami ott benn él

tátongó üresség
rengeteg bántás
elveszett a csend szépe

tétova léptek
visznek a végnek

előbújt a nap
az is mint minden csak egy pillanat

évek sora olykor mily hosszúnak tűnik

esik és süt a nap
hol a szivárvány

ne kergesd a gondolatot

elmémben tébolyda
mindig mindent felülírok
már rég nem kell a szó

erdő mélye szívem otthona

összegubancolódott mondatok
ne mondj semmit
ne mondj semmit

mily nehéz az emberi szív
üszkös sebbé lett a tengernyi fájdalom

lebegni ég és föld között
szárnyak nélkül
vágyak nélkül
hótisztának lenni

Hozzád szólok ott messze
ugye tudod
itt lappang a sok ki nem mondott szó
mind megkövet Téged
feledett érzések

még néha felbukkan a múlt
mikor minden oly egyszerű volt
és végtelen szép
mert tudott a szív szeretni

2013. november 3., 10:28

16:19 - impressziók

burgundivörös és jajjsárga
átfestek mindent mára
kérlek ne tiltakozz drága
kelletlen színek
kelt vágyak
dagad a tészta
sülő fánk illata lengedezik
az ódon konyhánkban
aranyló baracklekvár csurran
nevetünk
vidám ráncok sokasodnak
szeplők is jöhetnek
nem baj ha csúfolnak
emlékszel
milyen is a gyerek
na persze volt kitől tanulnia
sokasodnak a sorok
kelnek a szavak
élesztőgomba hat
jaj kifut
kifut
akár a tej
kozmás szag
brrr
fintor
sebaj
és már rég
kisherenden a tejcsarnokban járok
különös szerszámok
tejkezelés
marha bőg
gémeskút ágaskodik
kék lepkék vidámak
lehet nem törődnek az elmúlással

pár percre újra veled voltam énKedvesem

2013. október 11., 16:41

16:05 - impressziók

távoli képek
lapzárta
huzat
légáramlás
levegőt
rémült sikoly
neszezések
keveredő sárga színek
nárcisz és csillag
csillag és nárcisz
örökzöld Skócia
vágtató szavak
tó
biztató
ringató
elaludt a kedves
üres kezem markol szorít
miközben mindent elveszít
mikor ideültem
ajkamon a régmúlt édes szavai honoltak
képzeletben nagyanyám konyhájában
a virágos tűzhely mellett álltam
néztem az almakígyót
hogy vonaglott
rétes nyúlt az asztalon
elmaradt az esti ima
nagyapa vöröskatona volt
és én a nagy dupla ágyban
vártam
csak vártam
közben imádkoztam
nem hittel
illetve valami gyermekhittel
széppel jóval
Mi Atyánk ki vagy a mennyekben
vigyázz kérlek szüleimre, testvéremre
és volt, hogy még másokat is soroltam
volt hogy nem
közben hintáztam a fejemen
pici fenekemmel az égnek...
hamar forgott a világ
és a közepén
benne voltunk mind...

Rád gondolok
a nagy-nagy őszi melankóliában
rezgő nyár még büszkén áll
zizegő levelekkel a nyárról mesél tán
de lehet csontjaiban érzi a telet
és csak tornázik bátran

Rád gondolok
a szavakra
az erősekre
a csodásakra
hogy aztán mind
alászálljon valahova
tán egy halomba
jó lesz az elmúlásnak
miközben majd a jövőt neveli

bizony így van ez énKedvesem...

2013. október 11., 16:39