egyedül

gubancos vagyok
fázom
didergek belül
millió képet látok
mind összemosódik
és nem tudom mi az az egy
ami majd kirajzolódik
egy pillanatra olyan erősen vagyok
szédülök
és a pillanat hátrál
és érzem amint vibrálva vele megyek
és egyre távolodom
parányi leszek lebegve

megint valami végtelen bánat szánt
vajon hogy jobb
ha marad rögös
vagy finomra boronálva
de ha a folyondárt sokfelé szabdalják
annál többfelé hajt ki
annál erősebben befon

úgy elöntött a szomorúság
mint tavasszal erdőt-mezőt a lápi vizek
reszketek valami végtelen bánat ül szívemen
megfognám kezem, ne érezzem
ezt a végtelen nevesíthetetlent...

megálltam
én állok
csak az út mi csúszik alattam...
tehetetlenség
mozdul a test
egyre hevesebben
gyorsul, mint lavina
végtelen
elsöpröm önmagam

Kép: Wikipédia-láp

szívemnek virága

szívemnek virága
képzeleted párja
szívednek virága
nyíló emlékezet

lángtenger perzselő szavad
fakadó új életek végtelen otthona

szív-virág, ember-rét ékes pompája
akadozó motor törékeny testben

alkony-szélben ringatózó
hajlékony fiatal test

oltárra emelt vajákos szavak
zsongító lágy üteme

s mint befejezetlen szimfónia
táj felett oson a szerelmes éjszaka 

 fotó:internet 

olvadó

tovagördülő álom
pihen a szempillámon
tenyeremben erek szaladnak
nem kergetem...
évek foszlanak
mégis rám rakódnak
vastagszik derekam
hajamban ezüstök csillannak
jómagam a múlt elfeledett
ösvényein járok
nem tétovázom
kezed melege
hópihéket olvaszt
pedig még alig pilinkéznek
de máris lavinaként
elsöpörnek minden emléket
lép a lábam
görbül a hátam
úgy érzem megfosztattam
valami sosem volttól
látod drága
hozzád érkezem
újra és újra
hangod hallgatnám
de akkor is néma voltál
pedig mennyit tudsz beszélni
máshol, mással...
s hogy szeretlek-e
magam sem tudom
de ha te úgy érzed...
minden bizonnyal
emlékszel a kék biciklire?
porcelánvirág könnyes bánata
alágördülhetne arcomon
úgy szeretném!
kicsi kezem búcsút int
távolodó alakod
még retinámon
valamit mormol a szám
tudom érted
hisz érted...
én egyetlenem

Ma

Ma újra a csend korsójából kortyolunk
Tiszta forrása a szívünkben rejtőzik...
Bennünk pihen a távol, nincsen messzeség

Ma a csend vásott gyermekei vagyunk
úgy pihenünk, hogy közben tűz nélkül lángolunk
még melege sincsen csak kékesen izzó parázs

Ma fáj a sosem volt mozdulat is
hát elrejtezünk óriás fa gyökerében...
minden rezdülésében mi vagyunk

Ma úgy szólok Hozzád mintha ez lenne az utolsó
benne egy élet és s mi lehetett volna...
most mégsem fáj szívem elégedett nem kér nem lázad

Ma gondolatban úgy vagyok veled mint a leggondosabb anya
mint a legszeretőbb kedves ahogy csak én lehetek veled...
s ahogy csak te lehetsz velem, ma csak csendben egyben dobbannunk

2011.