olvadó

tovagördülő álom
pihen a szempillámon
tenyeremben erek szaladnak
nem kergetem...
évek foszlanak
mégis rám rakódnak
vastagszik derekam
hajamban ezüstök csillannak
jómagam a múlt elfeledett
ösvényein járok
nem tétovázom
kezed melege
hópihéket olvaszt
pedig még alig pilinkéznek
de máris lavinaként
elsöpörnek minden emléket
lép a lábam
görbül a hátam
úgy érzem megfosztattam
valami sosem volttól
látod drága
hozzád érkezem
újra és újra
hangod hallgatnám
de akkor is néma voltál
pedig mennyit tudsz beszélni
máshol, mással...
s hogy szeretlek-e
magam sem tudom
de ha te úgy érzed...
minden bizonnyal
emlékszel a kék biciklire?
porcelánvirág könnyes bánata
alágördülhetne arcomon
úgy szeretném!
kicsi kezem búcsút int
távolodó alakod
még retinámon
valamit mormol a szám
tudom érted
hisz érted...
én egyetlenem