bújócska

elbújtam árnyékodban
kérlek ne találj meg 
mereng a távol
horpaszt a sötét
biborló alkony 
hajnaltéveszető 
réveteg homályban
eltévedt fények cikáznak
vágydalt fakaszt
egy belső sóhaj 
ingatag szerelem
bánatfakasztó 
látomások mezején 
terített asztalon
táncoló kísértet
a heveny enyészet
zöld lepedéka 
tetovált múlt
hamis falán 
ugorj félre 
mielőtt ledöntenek 
a hazug remények

Siersthal, 2017. március 10.

kék rapszódia

rapszódia bleu
elfelejtem a szavakat
összekeverem a betűket
kihagyok
és mégis újra csak vágyom
keretbe foglalni magam
magam ki nem is vagyok
rám ragadt az évek folyamán
annyi minden
formált alakított
képlékeny agyag
de nem mindegy
milyen a mester keze
az ember is nem más
mint egy formázásra váró anyag
nem mindegy honnan hova
kivel mivel
bekötött szemű Fortuna
eltemetett vágyak fojtogatnak
hantok domborulnak
régi temetőket felszámolnak
könyörtelen az ember
önmagát fosztja kifosztja
alvadt vér feketéllik
temetetlen holtak
hosszú a sor
mit sem tanul az ember
himnusz az élet
törékeny
szeretni óvni kéne

Siersthal, 2017. március 11. 

más láz

lázas éjszakákon
szívünkben csodák fakadtak
őzléptű ...
mikor még minden egyszerű volt
mikor még hit lobogott
merészek voltunk
nem féltünk semmitől
morajló messzeség
fekete felhők 
izzó villámok
de ahogy
teltek az évek
rakódtak ránk idegen szavak
úgy hulltunk a semmibe
merészségünk gyávaságba torkollt
úgy éreztük már van mit s kit félteni
hallgatásunk a jövönk ára
elveszett a lázadó ifjúság

  
 Siersthal, 2017. március 12.

hívlak

árnyék borult a kertre
elhervadt álmok
lekonyult virágok
hűs szél álomból rezzent
tovafut a távol
fénylábak kévéket kötnek
árnyak incselkednek
vágyaim zaját csendesítem
hevesen verő szivemet
csendre intem
messze még a tavasz
nem múlt el a tél
ordas foga vicsorog
bár kék ibolyára vágyom
mégis fehér hóra áhítozom
téli képek vonulnak
révedő szemem előtt
lángolnak a csipkebogyók
csontfagyasztó hidegben
parányi madárlábnyomok
ékírásos üzenetei
hírdetik a szűzi tiszta
ismeretlen világot

téged hívlak
minden el nem énekelt dalomban
téged ölellek
minden el nem álmodott álmomban
karmám szent sorsom
helyetted
más kezét fogni
és kísérni a sírba
miközben gondolatban
folyton visszatérek a múltba
s te csak fekszel az ágyban 
mozdulatlan

majd egyszer

majd egyszer
mikor nem érezlek már
a virágok illatában
sem az esőáztatta föld
keserédes szagában
majd egyszer
ha kezem nem érzi kezed
szemem nem látja szemed
majd egyszer
akkor
én is elmegyek
mert nélküled
már nem lehet
majd egyszer
de addig még
úgy hajolj fölém
hogy Te vagy a minden
s a Mindenség
szívemben ver szíved
ahogy a szívedben ver szívem
szelek szárnyalása
fákat jajgat
szívünk úgy fáj
majd egyszer