vakság

(jó cím nélkül olvasatlanul)

szürke állomások
színtévesztő magányában
egyre csak téged grafitollak

szigetelt házak
rikító vakolatai
trópusi virágokként
bomlanak eltévedt megtévesztett falvakban

mára mi maradt
az édes gyermekkorból
bár akkor néha
tánkeserű is volt
(és itt bölcselkedem
mert ha nem lett volna
ez is az is
akkor mi lett volna
egyhangúság
vagy
szóval azt mondják
kellenek az ellentétpárok...
szakszerütlenül)

előbújt a Nap
bundás felhők
lassan tovaúsznak
tegnapi sok eső
duzzadó patakokban
csurog alá
ereszkedő dallam
füstős állomás
most nem a gőzőstől
az már igaz

reggeli leveleimet
már nem tudom írni
hiányzik nagyon
ahogy a kedves szavú Virág is
minden múlt
el
csókanya

részeg záporok
gőzőlgő álma
tejszín fátylat
von az amúgyis
fakó világra

de a színek
mégis fortyognak
izzó katlan
és a lehetetlenek
mind életre keltek
a való világ
pokollá lett
bértollnokok
magasröptű eszmefuttatása
vadul szapul
avagy köpül
kicsapódik a baj...
recseg-ropog a szó
imádkozzunk
hogy minden csak nekünk jusson
hulljon a férgese
drága a vegyszer
bár a fene bánja
attól még több hull

hull
hull
a hó
meg az elsárgult levél
hegyekben áll az ige
de temetésre nem futja

becsukom-kinyitom
vak szemem
mit látok egyáltalán nem zavar
...

Siersthal,  márius 02.

hozzád

fordítsd meg a szelet
pergesd vissza az időt
újra legyen a nem létező
azon kapom magam
hozzád szólok
bennem-nekem létezel
átsétálsz a nem létből hozzám
és én most is balga vagyok
és nem pótolom a kihagyott perceket
az el nem mondott mondatokat
de mégis hozzád beszélek
hogy mit
fogalmam sincs már
nem is lényeg
csak az hogy hozzád beszélek

Siersthal, 2017, március 02.

illanó

libbenve illanó
szellő, szellő
kocoló szél
téltemető
sárga fényruhácskája
fényes
véget hírdet
vagy kezdetet

illatokat kacag a határ
agyagos föld csuszamlós
lóláb siklik korcsolyátlan

erdő alján
avar szőnyeg
alóla már
üde zöld levelek kandikálnak
szóródott magok életre keltek
melegségre vágynak
akár a téli álmukból éledő emberek

illanó
illanó
tél ruhája tova száll
egykettőre tavasz szalad

Siersthal, 2017. március 04.

gyönyörű mosolya

két rács
egy ágy
egy test
elveszett mosoly
bamba tekintet
ez mi maradt
elszálltak az évek
egy ér megpattant
s vele mi ember
csak fekszik
két napja még
némi értelem
csillant szemében
s ha hívtam jött velem
kezem fogva
nagy nehezen
nem emelte már a lábát
csak éppen csosszant
de mégis mentünk
hova kellett
nehéz ezt látni
az én tehetetlenségem
jobban fáj
mint az övé
elveszett gyönyörű mosolya

és az eső esik
napok óta
égi könnyek
nem oltanak fájdalmat

hóvirágok fehérsége
parányi folt a nagy szürkeségben

tavaszt várok
gyönyörűt
reményt vele
hogy az ő mosolya visszatér

Siersthal, 2017. március 09.

mama

nézem az üres házat
várom, hogy az emeleti ablakon
lebbenjen a függöny
és mosolyogva integetsz felém
eddig mindennapos szertartásunk volt
mint az is, hogy bevittem a friss baguette-t
és az újságot
s ha még aludtál csak az asztalodra helyeztem
miközben hangosan zúgott az olajkazán
(sosem tudtam megszokni)
s te nem vagy
hetek teltek
mosolytól fosztott lettem
és most már igazán árva
nem nevetek rád mama

Siersthal, 2017. március 09.