felszakadozva

Jánoska Alíz, 2011. szeptember 3.

felkelt a reggel
szeptember álmos sóhaja
lágyan borítja a tájat


este a fák között áthatoló fény
a bujkáló párával játszik
mintha szürke ködben járnék


illatos az erdő
kivágott fenyők jaja
belém hasít
velük sírnék
mézgás könnyük
nehéz teher


- amerre az ember jár
pusztítás nyoma -


az ablaktáblán beszűrődő fény
a fehér függönyön arany csíkot húz
egyetlen csillogó vonal
valami derűt ajándékoz...


csend
lenne
de zúg a gép


a gép
elvette az emberek kenyerét
elnézem itt már szemetes sem kell
csak a vezető ki egy mozdulattal
mindent elintéz
töri a kukát is, de mit számít


bennem a gondolat külön életet él
behatárolnám, de túl gyors
tán vadul táncoló görbét húzna
mint a kalimpáló szív


eszembe jutnak a halottak
s töprengek nekem mennyi maradt
elég is volt már
és mégis olyan jó élni


félelmek megtaposnak
érzéseim egyre fogynak
fásultra mart
az állandó lappangó gond
a békétlenség, a gonoszság
és a mérhetetlen irigység


hol van az már mikor
az emberek megálltak
- mert nem féltek -
az elesettek mellett...


féknyomot húz a kétely
a szeretetet a templomban mérik
hogy aztán kijövet
valahol gyorsan elvesszen


nincs bűn
pénzért tiszta vagy...


fáradt vagyok
a tétlenség bátor harcosa
redőimben titkok bújnak
mesélnének, de suttogni sincs merszük


félelem suhan át a tájon
aláereszkedik

ázott nehéz teherként hordjuk mi emberek