Jánoska Alíz, 2011. augusztus 1.
Nem vagyok Jézus
mégis
vállamra ejtett szerelmed cipelem
erdő mélyén
aranyló őszi napsütésben
tán puha mohára fektetem
hol az illanó napsugár vetül rá
ellobban
magába szippantja
és izzó fénnyel életre kelti
más földtekén
szívünk vándorútra kel akaratlan
Késői áldás
nem várt boldogság
Emléke dülöngélő szekér kerekének
mélyen vésett nyomában gördül
s mint valaha jegenyesor szegélyezi
Egyenes fák is nyögnek bele
persze nem mást, mint a szél
jajongó őszelő énekét rezegtetik
búcsúzóul hosszú téli álmuk előtt
Nem szerelmes vers és nem szerelem
mélységek kútja
melyben szomjunkat oltottuk önfeledten
míg jött ki megmérgezte a forrás vizét,
de ebbe mások is belehaltak...
hisz sosincs semmi önmagában
Szeretném, ha friss, tiszta vízzel
újra fakadna a forrás...
Szomjas erdő-mező apraja-nagyja
Bérceken fenyvesek zúgnak
Sötétbe vesző gyönyörű sziluettjük
hómezőkre hull
Arcomon hópihék olvadtan sírnak
ma még
hogy holnap már fagyottan csillogjanak
örök könnyként
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése