2012. augusztus 21.
lábam alatt inog a talaj
elfogytak a szavak
kezem kapkod
szívem kihagy
érzéseim hervadt csokra
szemetesben landol
mehetne humusznak
de egyszerűbb mozdulat
mindent csak a bűzlő kukába
szeméthegyek égig nőnek
- beugrott egy kép a sokból
éhes, maszatos gyermekek
gyűjtik görnyedten miért
alamizsnát kaphatnak
miközben mérgét okádja
az emberi szeméthegy -
nem dramatizálok
teszi helyettem az élet
bár a nyitott csukott szemek
ebből mit sem látnak
a szavak meg sohasem tettek
beszélhetünk kedvünkre
bár van hol cenzúrázzák
és működik egy beépített fék is...
Kelebit olvastam
mint oly gyakran
és olyankor valami remény csillan
hogy nem halt még ki az ember
fényes fehér iszalagvirág
magja libben szanaszét
beborít erdőt, folyópartot
képzelem nyáron a telet
azt hiszem káprázik a szemem
s ki látott már eféle iszalag
virágszőnyeget
tudja miről beszélek
akár a felhőgomoly-szobrok csodáját
járom az utam
s bár nem macskaköves
mégis oly gyakran
megbotlom én
lábam most nincsen
merev gipszben
bicegve szisszenve
mennék tovább
valami köt
erősebb nálam
az egom uralkodik felettem
kettős énem gyengébb fele
folyton megadja magát
erre is van magyarázat
az ember oly elveszett
s gyáva
hogy mindenre talál
kívülről eredendő mentséget
állít bálványt
égit
s érte bár egy az Isten
mégis gyilkol
bennem folyékonyak a szavak
tekeregnek összevissza
bűvös rendjét
kevesen ismerik fel
dacosan emelem fejem
hát nem baj
hagyjatok el
hisz sosem voltatok
csak valami álérdek
mi olykor egymáshoz sodor
Természet anyám fogadj magadba
ringass el lágyan mint egykor
lágyszavú édesanyám
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése