Gurulás

Önmaga korlátján átzuhan a messzeség,
felemészt az idő,
feneketlen bendőjében kérődzünk valamennyien.
Elnéztem tegnap a fekvő borjakat mily szépek, kedvesek
(Már gyerekkoromban is imádtam őket.
Drága Ágnes néni kinek már csak a nevére emlékszem
és az istállóra hol bent nevelkedett az édes kis boci.
Hatalmas szeme, nedves orrocskája szívembe írta magát örökre.)
Szép fekvésű domboldalban őszi napsütésben legelésztek a nagyok.
A keskeny út másik felén kanyarog a patak.
Most éppen kevés víz mosta a partot,
de nagy esők után ez a szelíd kis folyam majd' óceánná lesz.
Piros homokot visz a sodra ki is rakja, töltődik a part.
Mily nagy a rend.
Odébb a régi malom kereke nem forog,
csak jeles napokon mozdul a sok lapát
és locsogva hajtja a vizet.
Az épület már vendégcsalogató fogadó
kedélyes szobákkal,
hol megpihenhet a környék vándora,
ha éppen úgy hozza dolga.
És hipp-hopp már itt is a következő malom,
ami rég nem malom
tehenes gazda otthona, de halad a korral és lovakra váltott,
A rumliból jócskán maradt.
Közvetlen mellette egy régi ház átvedlett kék ablaktáblássá
s a kertben sincs veteményes.
Medence mi dívik...
Aztán a határ álldogál bátran.
Egyik fele francia, másik német.
Vajon hol a rend?
Mosolygok.
A válasz egyszerű, bár mára már az is torzult.
Most rövidke utam megszakítom.
Hív a konyha.
Éhes gyomor mordul, tán jó falatokra vár. 

Siersthal, 2018. szeptember 30.