ma anyagtalan lényem
mégis oly nehéz a testem
lehúz
nem hagyja lelkem szárnyalni
bolygó fény
imbolygó remény
sziklaszilárd hit
minden csak félreértett pillanat
ma nem kerestelek szavakkal
csak lélekben simogattalak
hajadat szél kócolta
miközben arannyá satírozta
a bágyadt őszi Nap
hirtelen vadul felragyogó fénye
kezed lágyan érint
igen az a nyírfaág
és a katonák...
kedvenceim egyike
akár a végtelen hómezők
és a Poljuska
látod drága
megint olyan kevert vagyok
mint valami büdös kisüsti
inkább kristálytiszta
szeder pálinka
mit egykoron főztek Egerágon
minden visszahúz
odahúz
ott a boldog gyerekkori nyarak
csalán illatú létébe
és a hűs tejcsarnok
izgalmas mélyibe
néném a soha nem nevető
özvegyasszony
keverte a frissen fejt tejet
köcsögök fejek gyanánt
karókra húzva
feszítettek a kerítésléceken
és a verem amit valódi
hatalmas jégtáblák hűtöttek volt
a frizsider
a ház parányi
szoba konyha
semmi több
egy egész élet
halt bele
háború elvitte sosem látott
nagybátyámat
tán azért volt néném szeme mosolytalan
fájt és féltem valahol
bezzeg mellette a vadász
milyen más volt
árva őzét nevelt az udvaron
és a fehér zománcos vödörbe
mártottuk az óriás karéj házi kenyerünket
vastagon cukorral szórtuk
micsoda fejedelmi lakoma
volt
mint minden
csak
volt
látod drága már megint csak kalandozok
utam követhetetlen
de tudom nem bánod
és gondolatban velem járod
majd egy nagy kanyarral
a te utadra térsz
és arról mesélsz
hallgatlak
miközben
a temetőben az utolsó fény is aludni tér
indulunk haza
hozzád
az otthon melege
tárt karokkal vár
itt az ősz
melankólia
fáradt fagottok
bús dallamot eregetnek
pókhálószálon kottafejek
üzennek
ölellek
Siersthal, 2017. október 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése