és én ma sem megyek hozzád
ahogy te sem jössz hozzám
kockás köntösömben dideregve
ülök egy fűtetlen lyukban
talpam nem bizsereg
nem hívja az út melege
érdekes
sötét van
odakünn tejszürke
a talpalatnyi ég
alatta a zöld lombok feketék
tán gyászolnak
siratják magukat
nem fejszenyelek csapdossák őket
hatalmas undok gépek
zajos büdös fűrészek
sír az erdő
remegve bújnak az állatok
szajkók rikácsolnak
roppannak hatalmas fák
egymást tarolják
ügyetlen kezek gyakorlatoznak
pusztítás művészete
a mindennapi téma
oh erdő te csodaszép
mivé lettél
szívem sajdul
lelkem zokog
bánatomra ősz könnye hull
kávém már rég megittam
üres csészém mellettem
lila sárga virágfejek
de kedves
kanál is sárga
abból is tán az okker
tányérka és bögre alap fehér
most oly sápatag
akár valami halovány menyasszony
ki nászát nem akarja
képzeletem bezárom
nem más ma mint bábban lepke
majd egyszer
ha megmaradok
ki is bontakozom
burokból kibújva
lassan nyílnak szárnyaim
és a langymeleg napsütésben
tovalibbenek
szállok hozzád
hát úgy vigyázz
ártó lények ne bántsanak
látod drága
gondolataim tengerében
ott fürdőzöl
s bár már ezer éve nem láttalak
mégis mégis bennem élsz
látom mozdulataid
hallom hangodat
csak éppen nem érinthetlek
s ennek hiánya kínoz
mert bár meleg otthonod van szívemben
de a lágy simogató mozdulat
félúton elakadt...
Siersthal, 2017. október 02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése