milyen kár, hogy Neked nem írhatok többé
hiányoznak a reggeli levelek
ma is csak ámulok ennyi szép láttán
a völgy hajnali tisztasága párába veszett
gőzölögnek a tetők
s fenn a piciny dombon csillámló fénnyel
morzézik a hatalmas vén fenyő
csak álltam, álltam
szívembe írt a csillagfény üzenet
kitárni magam a szépnek
feledvén bút-bajt
érezni az örök megújulás csodáját
a nagy kedvenc vörösfenyő még oly tar
szinte halottként meredezik hosszú törzse
a pompás zöld fenyők között
lám, mily későn ébred
és mily korán tér aludni
rövid az élte
de addig ontja a szépet
selyemlevele vetekszik
mindenféle selyemmel-bársonnyal
a mogyoróbokrok már régóta virágoznak
mókusok nagy örömére
kik feledik téli álmuk
és keresik az eldugott eleséget
itt is-ott is elrejtették
szaporodnak a mogyoróbokrok
sűrű erdő mélyén
nem rettennek a sötéttől
s már a békák és szalamandrák is
meneteltek a patakhoz
szegények sokan odavesztek
ember sorra elveszi területeket
akár a vadaknak...
s bár a szépről áradozok
de csak bevillan a pusztítás képe
hatalmas sebek erdők-völgyek mélyén
hol ember betonkolosszusokat emel...
de íme már a kert felett kéken mosolyog az ég
megszöktek a csodás sejtelmes párafoltok
a fű úgy ragyog mint smaragd
miért annyian halnak...
Föld méhét kifosztva
holmi gazdagságot képzel az ember
a cinkék még örülnek az eleségnek
sok kis gömb függ a rózsalugason
de már éled a rózsa
hosszú hajtásai vadul tekeregnek
kötözni kéne
eltévednek gondolataim
kihajtanak ezer fele
ágacskák vagy csak vesszőcskék
valami termés reményében
levél bimbó virág
van miből ínycsiklandó gyümölcs lesz...
az élet megannyi csodája
hirdeti az örök szépet
a reményt a hitet
égi béke költözzön szívekbe-lelkekbe
ember ne hagyd, hogy félre vigyen
az indulat heve...
Siersthal, 2018. április 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése