vakság

(jó cím nélkül olvasatlanul)

szürke állomások
színtévesztő magányában
egyre csak téged grafitollak

szigetelt házak
rikító vakolatai
trópusi virágokként
bomlanak eltévedt megtévesztett falvakban

mára mi maradt
az édes gyermekkorból
bár akkor néha
tánkeserű is volt
(és itt bölcselkedem
mert ha nem lett volna
ez is az is
akkor mi lett volna
egyhangúság
vagy
szóval azt mondják
kellenek az ellentétpárok...
szakszerütlenül)

előbújt a Nap
bundás felhők
lassan tovaúsznak
tegnapi sok eső
duzzadó patakokban
csurog alá
ereszkedő dallam
füstős állomás
most nem a gőzőstől
az már igaz

reggeli leveleimet
már nem tudom írni
hiányzik nagyon
ahogy a kedves szavú Virág is
minden múlt
el
csókanya

részeg záporok
gőzőlgő álma
tejszín fátylat
von az amúgyis
fakó világra

de a színek
mégis fortyognak
izzó katlan
és a lehetetlenek
mind életre keltek
a való világ
pokollá lett
bértollnokok
magasröptű eszmefuttatása
vadul szapul
avagy köpül
kicsapódik a baj...
recseg-ropog a szó
imádkozzunk
hogy minden csak nekünk jusson
hulljon a férgese
drága a vegyszer
bár a fene bánja
attól még több hull

hull
hull
a hó
meg az elsárgult levél
hegyekben áll az ige
de temetésre nem futja

becsukom-kinyitom
vak szemem
mit látok egyáltalán nem zavar
...

Siersthal,  márius 02.