gazdag vagyok

2011. október 20.

Cikcakkosra szabdalt kódolt jelek
én többé meg nem értelek
- ott lóg a két olló a régi kredencen -

arabul tanulok fényre vágyva

azok a jelek, megannyi zsákolt szerelmek
- hiába no, téli hideg früstüköl -
szenes pince dohos mélye halmozza fel
szénledobón vadul csúsznak le, le
- pecki domb, szánkó, apa barna tekintete -

mára minden összekeveredett

rendetlen rendeket öntenek garmadába
őrlő malom örökkön éhes garatába

és már megjött a sipákoló Böske
és az ifjú Mika Béluska, kicsiny húgával
áttetsző, sovány arcuk stemplije a szegénységnek
a házuk helyén már rég egy terpeszkedő ámerika

vonaton robogtam én is veletek
az elején milyen mókás volt
önfeledten játszottunk,
de egyre többen lettünk
már nem volt tér
a labda is elveszett
álmomban is hallom a vad kutyaugatást
pedig szeretem őket

hova nem visznek az elszabott gondolatok!
a pince mélye, a vagonok és a palota-avarvackok
- minap egy macska otthona -

fejemben kaszabolt szavak, mint gyerekkor
vásári luftballonjai lebegnek
sorsuk egyértelmű, bármily könnyű

nézd el nekem egyetlenem, azt ami elnézhetetlen

embernek születni nehéz mesterség
a lerövidített tanulóidő csak a kontároknak kedvez
manufaktúra csínyja-bínja lepedékes emlék
holmi szép lelkek ékes gondolata
vásári portéka az élet

- jóízű szavak elferdülten íródnak, mert kimondva minden oly más... -

Kék

2011. november 30.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ma minden kék
Attila old
és anyám
parányi alakja
foszló sóhaj
a messzeségben

ma minden kék
pedig oly szürke
csöpög az ég
a fagy lehelete
bimbós bangitára ült
fényesen csillan jeges levele

ma minden kék
és anyám
parányi alakja
egy foszló sóhaj
az öröklét egén
égő heg kőszívemen

célkereszt vagy amit akartok

Márta Alíz Jánoska, 2011. november 8., 11:02

célkereszt vagy amit akartok
hangjában hallom küszködik erősen
ez már neki is sok
gyakorlott
... bemondó
tv-s személyiség
nem pirul
nem dadog
nem habog
mondja
...
rendületlenül
és most mégis
valami zavar
mi végigvonul
a soron
és eldőlnek
mint akkor ott
a lekaszáltak
ez nem az a rend volt
célkereszt
választottan
jogorvosoltan
anyám szarosan fekszik az ágyban
bejártam az elfekvőbe
nem volt ott
ő nem
most sem
mások
húszan
még többen egy kórteremben
Mária néni
Te édes
folyton fésülésre vágytál
ha egyszer majd mégis betéved
hozzád valamelyik szeretted...
és a kövér apáca
hófehér hátsója piroslott
vagy tán már véres volt
és a társa csak ült mellette
tisztába nem tette
de átkozódni tudott
és pokolra ítélni
ki nem hite szerint volt
ma is látom az
egész jelenetet
majd a főorvost
és a fajdalomtól sikoltozó vénasszonyt
mit a nővér nem tett meg
ő nem volt rest és mintát vett...
borzalmak terme
ott voltam szociális nővér
emlékek feltörnek
erősek
fájnak
...

elnagyolt felületek

By Márta Alíz Jánoska · 2011. november 1.

elnagyolt felületek
vajon hol rejtik önmagukat
parányi részek
vágynak egészre
míg rá nem döbbennek
ottani arctalanságukra

hull a levél
ereszkedik
akár a volt szépasszonyok
sima bőre

valahol vágy dörömböl
zokogó messzeség
hontalan szerelem

József Attila örök
hiába tagadja az új király
szobrát halálra ítélve

"Valaki...
keresek valamit"
hiszek az egyben
és esténként már
gyermekkori imát mormolok
nem tudok kilépni a szavakból
és még most is
apa, anya
kiket elsőként említ ajakam

a halottakra ki vigyáz
kell-e vigyázni ami rég érinthetetlen
hiszek-e...
hiszem-e..

gyere, fogd a kezem
apa
többé nem bántanálak

de

lekonyul a mosoly
hisz ismerem magam
ez csak a hév szava
mint a legtöbb fogadalom

apa
táncolj velem újra tangót
anya
te mit...
rád mint borul az emlék
ki élve temetkezel

elnagyolt felületek
mindent elrejtenek
bennük életek temetkeznek

elnagyolt felületek
kifosztott emberek

rabló-pandúr új világ
éhesek-girhesek
vízfejű emberek
kik mindent tűrnek balgán
míg egyesek
a jóléttől gőgösen
szavak (és tettek) korbácsával
egyre többet harácsolnak

árkádok alatt
- oh, boldogok ők! -
rongyokon s alatt
- már ha szerencsések -
otthonuktól fosztottak
bódultan fekszenek

tej csurran

mosókonyha

léckerítés

földhalom-pince

rejtekek

áldalak
hiszek egyben

Teremtőm ezt nem te akartad

elnagyolt felületek
élve temetnek...

Vajon ki vagyok én?

By Jánoska Alíz · 2011. július 27.

Feloldódnék benned,
de tudom ez lehetetlen.


Lehetnék kékítő,
lenvászon kelmék
hamisíthatatlan színe.


Sokan felsorolták
mennyi mindenek
szeretnének lenni.


Mégis csak magunk vagyunk.
És ha dalolunk miért is nem?


Meghasadt elmék
vajon őrültek-e?


Másnak lenni,
mormolni a bentet
milyen nehéz.
Belesüppedni magunkba
puha zöld mohaágyon nyíló
parányi ezer virág.
Szépség...

Foltok

Jánoska Alíz, 2011. augusztus 3.

Feltörő emlékek
részegen keverednek
Nehéz vörösbor
nyomasztja szívemet
Fehér abrosz
nagy foltokkal
Tiszta impresszionista
Régen tovább rohantak
a gondolatok
mint súlyos felhők az égen
és én állok a völgyben
nézem a gomolygó párát
nem tejfehér
mint egykor régen
egy januári napon
útban Pestre Tapolcáról

Olvastam verset
nem egyet
néztem festményeket
zene szól fülembe(n)

Minden rég összekeveredett
totális káosz,
de ez nem lesz rend

Kopogtat az idő
s én hallgatok
ajtót sem kell tárni
belép magától
hajamban több az ősz
mint a gesztenye
csak a mogyoró koppan

még
kerekded
kerekded
elvész a táj
elveszek én
végtelenben a vég



Barátomnak, Horváth Gézának

levél - felszakadozva után

Jánoska Alíz, 2011. szeptember 5.

- látom nincs kedved válaszolni
vagy írni, ha erre nincs is mit válaszolni
így persze nekem sem
és akkor a kör bezárul
avagy róka fogta csuka -

 hűvösek a reggelek
kisSzibéria

 de lehetnek hangosak a hajnalok is
bár nem lőnek
csak a fűrészüzem zúg ordít sikong

ablaküveg szimpla véknya csupa pára
didereg

 nem volt nyarat
rögtön a tél váltja
az ősz csak képzelet
a hideg fagyos lehelet
megcsapta a fákat
elvetélt zöldek sárgákat szülnek
s pereg a levél
a tavalyi avar frissel fűszeres

madársüvöltések megborzongatnak
minden az elmúlásról hint furcsa hangokat

 már engem is utolért e halódás
csontjaim hívnak lefele
elmémmel a feledés játszik
csapdába ejtett
elveszett a jelen minden egyes perce
a múlt is csak holmi pókhálófoszlány
gabalyodnék – tán az életbe -, de ahhoz is kevés


elfeledtem a szavakat is
betűket cserélek fel s el
kimaradnak még szótagok is
s mégis a szebbre vágyom
a míves veretesre
nem mit most ontanak mindenfele

 csendben kéne aludva elmúlni
vagy mit úgy szerettem és
mégis kimaradt
áttáncolni a halálba kipirult melegen


már nem tudom mi a szerelem
már nem tudom mi a szeretés
csontsovány érzések
kísértetien zörögnek
vagy inkább éppen súrlódnak
neszezve halkan
mint megkésett halva született vágy
a végső vajúdás után

szememből a fényt
e csudaszép vidéknek adtam

 - boldog vagyok hogy mégis adhattam -

lényem kiszáradt sivatag
egy összeaszott fűszálnyi
lelkem pislákoló lángja

 kérni sem tudok már

 hófedte bércek
örök vágyam
mára ez is csak
megfagyott emlék

az újjal minden elmúlt

felszakadozva

Jánoska Alíz, 2011. szeptember 3.

felkelt a reggel
szeptember álmos sóhaja
lágyan borítja a tájat


este a fák között áthatoló fény
a bujkáló párával játszik
mintha szürke ködben járnék


illatos az erdő
kivágott fenyők jaja
belém hasít
velük sírnék
mézgás könnyük
nehéz teher


- amerre az ember jár
pusztítás nyoma -


az ablaktáblán beszűrődő fény
a fehér függönyön arany csíkot húz
egyetlen csillogó vonal
valami derűt ajándékoz...


csend
lenne
de zúg a gép


a gép
elvette az emberek kenyerét
elnézem itt már szemetes sem kell
csak a vezető ki egy mozdulattal
mindent elintéz
töri a kukát is, de mit számít


bennem a gondolat külön életet él
behatárolnám, de túl gyors
tán vadul táncoló görbét húzna
mint a kalimpáló szív


eszembe jutnak a halottak
s töprengek nekem mennyi maradt
elég is volt már
és mégis olyan jó élni


félelmek megtaposnak
érzéseim egyre fogynak
fásultra mart
az állandó lappangó gond
a békétlenség, a gonoszság
és a mérhetetlen irigység


hol van az már mikor
az emberek megálltak
- mert nem féltek -
az elesettek mellett...


féknyomot húz a kétely
a szeretetet a templomban mérik
hogy aztán kijövet
valahol gyorsan elvesszen


nincs bűn
pénzért tiszta vagy...


fáradt vagyok
a tétlenség bátor harcosa
redőimben titkok bújnak
mesélnének, de suttogni sincs merszük


félelem suhan át a tájon
aláereszkedik

ázott nehéz teherként hordjuk mi emberek

Csobbanás

Jánoska Alíz, 2011. augusztus 1.

Nem vagyok Jézus
mégis
vállamra ejtett szerelmed cipelem
erdő mélyén
aranyló őszi napsütésben
tán puha mohára fektetem
hol az illanó napsugár vetül rá
ellobban
magába szippantja
és izzó fénnyel életre kelti
más földtekén
szívünk vándorútra kel akaratlan
Késői áldás
nem várt boldogság
Emléke dülöngélő szekér kerekének
mélyen vésett nyomában gördül
s mint valaha jegenyesor szegélyezi
Egyenes fák is nyögnek bele
persze nem mást, mint a szél
jajongó őszelő énekét rezegtetik
búcsúzóul hosszú téli álmuk előtt
Nem szerelmes vers és nem szerelem
mélységek kútja
melyben szomjunkat oltottuk önfeledten
míg jött ki megmérgezte a forrás vizét,
de ebbe mások is belehaltak...
hisz sosincs semmi önmagában
Szeretném, ha friss, tiszta vízzel
újra fakadna a forrás...
Szomjas erdő-mező apraja-nagyja
Bérceken fenyvesek zúgnak
Sötétbe vesző gyönyörű sziluettjük
hómezőkre hull
Arcomon hópihék olvadtan sírnak
ma még
hogy holnap már fagyottan csillogjanak
örök könnyként

Elszáll a lélek

Jánoska Alíz, 2011. július 23.

Hajamba a nyári nap bágyadt sugarával
Az ősz font ezüst kévét
Dombtetőn csillanó fények
csalfa igézetek
Csontjaimban érzém a múló idő
fájó üzenetét
Szebbnél szebb verssorok keverednek
mégis Petőfi a legszebb
bár igazán nem is szeretem

 "Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét..."


sivít a fűrészüzem
a halk neszek belevesznek
áldott romantika
holmi múlt századi emlék
felborzolnám
hogy mint érett pitypangvirágok
szálljanak
szívekre
ne múljon sosem
mi egykoron oly szép volt

szívemben hála
akár a mécses lángja
nagyapám sírján
felgyúl
először bátortalan imbolyog
majd az égre száll fényesen
himnuszt énekelve

végül minden utolsót lobban
s kormosan dacolva
elszáll a lélek


(Rád gondoltam, levelet írtam volna...)

Emlékezés

Köszönet Pulai Évának
2011. október 13.

"Nem tudok már sírni. De valahányszor a Hegyi beszédnek azt a soráthallom, hogy "Boldogok, akik sírnak", ez mindig szíven üt. Persze amondat úgy folytatódik: "mert ők megvigasztaltatnak". Hát én már nemtudok sírni. De titokban remélem, hogy azért megvigasztaltatom. - "  Mészöly Dezső

 

kócosra borzolta a szél

a ki nem mondott gondolatot

az elnyelt szavakat

és így hangtalan

mint megannyi kis szakadt

vérvörös szalag

szúrós ágakon fennakadtak

szempillám sűrűje

álmokat rejt némán

csókok kihunyt íze

mézbe fulladt édesség

s kezem meleget keresve

még kutat egy másik kéz után

s mi jut, nem több, mint

egy bögre forrósága mellettem

illata mondanám: száll...

s József Attila

szerelmetes sorai motoznak

bennem

s tudom benned ott messze

ki voltál a múltam egy pillanata

hisz ezer év is oly kevés

az öröklétben...

"mint illatos teából száll a gőz

lassan simítja arcomat a mámor"

lám nem feledtem - még -

ahogy Téged sem, ki

versekkel költöztél szívembe

s a test bár forró és ifjú volt

súlytalan lett, nem volt jelen...

parányi lila óra hangosan tiktakol

mögötte réz kandalló óra áll

néma csendben

szerepétől megfosztva lett

bizsu-tartó

nem panaszkodik

némán tűr,

mint büszke fák

ma már csak ők hoznak

tavaszt szívembe

oly fenségesek még estükben is

halálukkal háncsként hull

szívemből egy-egy darab

s végül velük fogyok el én is

Cédrus

Hol volt, hol nem volt
volt egyszer egy magányos cédrus
aki magános volt már rég
állt álldogált türelmesen
egy szirt peremén és várt
csak várt
egyenes törzse meg sem rezzent
hallgatta a viharokat
az ég zengése muzsika volt
érzékeny fülének
nem ártott neki semmi
egyszer álmot látott
egy gyönyörűszép cédruslányról
azóta egyre fogyott
mintha gyökereit valami rágná
már megremegett a vihartól
elhajolt a villámlásnál
szinte merőleges lett a szirtre
s akkor odalent megpillantotta
egy hatalmas vad villám fényében
álma cédrusasszonyát
egy hatalmas sóhajtással
kifordult gyökereiből
és köveket görgetve alágurult
egészen a gyönyörűszép cédrusnő
törzséhez
a gőgös büszke asszony rá se hederített
sőt kényeskedve zúgta
miért dőltél nekem te vénség
de ezt már az égiek nem tűrhették
és haragjukban lesújtottak rá
megégették büszke törzsét
sziszegve zsugorodott egyre kisebbre
míg végül hamuként összevegyültek
az őt vágyó valaha erős cédrussal
aki az asszony tüzében végső lángra kapott...

Érik a potyóka

Érik a potyóka! Két napja a fennsíkon jártam és potyókát ettem!:-)
Kaptam egy hervadt sárga rózsát és a kettőt összekevertem:-)

 









hervadt rózsák sápadtsága
arcomat borítja
tükörképen aszott holdak sorakoznak
míg a dombon nagy vidáman
kökénylombok zöldellnek
s bújócskát játszanak
a kis kék bogyócskák
mily hamvasak
a potyóka sárga, piros
várja a vidám szüretelőket
mint a mesékben régen
habos fehér kötényben
koszorúba tűzött hajjal
cserfes leányok hajladoznak
szedik az érett gyümölcsöt
odahaza várja őket
a tisztafényű rézüst
s már fortyog a lekvár
illatok kavarognak
s mire tél ül a világra
minden eltéve egy új tavaszra

Jánoska Alíz, 2011. július 13.

Tangó

    

tegnap még nem vitt el az ördög
hát itt vagyok és szólok
gyere táncolj velem tangót
hisz az élet sem több...
erre hajlik
arra hajlik
becsapódik...
itt-ott és amott
a bomba
kráterek - lágerek
olcsó kis szerelmek
vad lángolás
megperzsel a vágy
kiég a szív
mi marad
mi marad
tangó
ó tangó
hát ne féld a szíved
ne féld az álmod
gyere
gyere
fogd át a derekam
táncoljunk egy szédült tangót
nem mondom hogy az utolsót
hisz még első sem volt
hogy is érhetne máris véget
mi nem volt
vagy pont ezért
vagy pont így
hallod ezt a zenét
érzed a testedben a bizsergést
mozdul minden
űz valami
kerget
óh hol járunk mi már
egyetlen kedves
ki sosem voltál
hát gyere táncolj velem!

Jánoska Alíz, 2011. július 6.

fénysugár

többé nem
miért most
és akkor miért nem
két kézzel kapkodsz
a fényes csillagok után
miközben álmot kergetsz

miért későn
miért csak így

koppannak a kérdések
őszi dióhullás

szomjas a szív
s a lélek?

mennyi kérdés
de minek

miért nem lehet
egyszerűen élni az életet
szépen a dolgok rendjén

látod úgy keresem a lehetetlent
s hiszem boldog is lehetnék

pedig ha most nem
akkor miért igen

mondd miért várom
a csillagfényes utat
s nem járom magam

mitől ez olthatatlan szomj
mit kerget az ész
miért szól bele mindenbe
és fájdítja a perceket

mennyiféle szomj
mennyi mennyi

tiszta forrás ma már nem kell
cukros ragacs
kábító alkohol

tántorogva észre sem venni
a kihunyó fényt szép szemünkben

kereslek egyre kereslek
vágyom azt a valamit valakiben

a sötét erdőbe beragyogott
a váratlan napsugár
mennyei igézet
földi béke
zöld fenyők
lombjukat hullató fák
szelíd alázattal köszönik
e csodálatos érintést
a hidegre hajló októberben

kitárul szívem
belefér az egész világ
egy ragyogó őszi napsugár
kulccsá lett

2011.10.06. 

Fotó: Jánoska Alíz 

Satír

pernyeként hullik
a megfeketedett halott szó
fájdalomcseppek gyöngyöznek
elvetélt igazság sápadt mosolya
ülne arcodra, ha lenne...

rossz a kedve
nem ad a szív
nem hoz enyhet a nap
fáj a sok ki és ki nem mondott szó
nem érted miféle igazak igaza igaz

fáj, hogy megint a gonosz győzött
s vihog s nagynak érzi magát
szilaj lovat is kapott maga alá
ördög szarvakat satíroz nagy boldogan

egyedül

gubancos vagyok
fázom
didergek belül
millió képet látok
mind összemosódik
és nem tudom mi az az egy
ami majd kirajzolódik
egy pillanatra olyan erősen vagyok
szédülök
és a pillanat hátrál
és érzem amint vibrálva vele megyek
és egyre távolodom
parányi leszek lebegve

megint valami végtelen bánat szánt
vajon hogy jobb
ha marad rögös
vagy finomra boronálva
de ha a folyondárt sokfelé szabdalják
annál többfelé hajt ki
annál erősebben befon

úgy elöntött a szomorúság
mint tavasszal erdőt-mezőt a lápi vizek
reszketek valami végtelen bánat ül szívemen
megfognám kezem, ne érezzem
ezt a végtelen nevesíthetetlent...

megálltam
én állok
csak az út mi csúszik alattam...
tehetetlenség
mozdul a test
egyre hevesebben
gyorsul, mint lavina
végtelen
elsöpröm önmagam

Kép: Wikipédia-láp

szívemnek virága

szívemnek virága
képzeleted párja
szívednek virága
nyíló emlékezet

lángtenger perzselő szavad
fakadó új életek végtelen otthona

szív-virág, ember-rét ékes pompája
akadozó motor törékeny testben

alkony-szélben ringatózó
hajlékony fiatal test

oltárra emelt vajákos szavak
zsongító lágy üteme

s mint befejezetlen szimfónia
táj felett oson a szerelmes éjszaka 

 fotó:internet 

olvadó

tovagördülő álom
pihen a szempillámon
tenyeremben erek szaladnak
nem kergetem...
évek foszlanak
mégis rám rakódnak
vastagszik derekam
hajamban ezüstök csillannak
jómagam a múlt elfeledett
ösvényein járok
nem tétovázom
kezed melege
hópihéket olvaszt
pedig még alig pilinkéznek
de máris lavinaként
elsöpörnek minden emléket
lép a lábam
görbül a hátam
úgy érzem megfosztattam
valami sosem volttól
látod drága
hozzád érkezem
újra és újra
hangod hallgatnám
de akkor is néma voltál
pedig mennyit tudsz beszélni
máshol, mással...
s hogy szeretlek-e
magam sem tudom
de ha te úgy érzed...
minden bizonnyal
emlékszel a kék biciklire?
porcelánvirág könnyes bánata
alágördülhetne arcomon
úgy szeretném!
kicsi kezem búcsút int
távolodó alakod
még retinámon
valamit mormol a szám
tudom érted
hisz érted...
én egyetlenem

Ma

Ma újra a csend korsójából kortyolunk
Tiszta forrása a szívünkben rejtőzik...
Bennünk pihen a távol, nincsen messzeség

Ma a csend vásott gyermekei vagyunk
úgy pihenünk, hogy közben tűz nélkül lángolunk
még melege sincsen csak kékesen izzó parázs

Ma fáj a sosem volt mozdulat is
hát elrejtezünk óriás fa gyökerében...
minden rezdülésében mi vagyunk

Ma úgy szólok Hozzád mintha ez lenne az utolsó
benne egy élet és s mi lehetett volna...
most mégsem fáj szívem elégedett nem kér nem lázad

Ma gondolatban úgy vagyok veled mint a leggondosabb anya
mint a legszeretőbb kedves ahogy csak én lehetek veled...
s ahogy csak te lehetsz velem, ma csak csendben egyben dobbannunk

2011. 

vártalak oly nagyon

vártalak oly nagyon
hajamban olvadó csillagok
hulló hópelyhek
elindult lábam tétován
erdő mélye suttogó titok
kinyújtom kezem
mégsem érinthetlek
vártalak oly nagyon...

lennék

 





csikorog a hó
foszló léptek
keletlen kalács
szegetlen terítő
rojtok
rongyos
foszló korc
minden egy villanás
vagy annyi sem
törtek - töredékek
halott szerelmek
kísértő árnyai
erdőt rajzolnak
a szűzi hóra...

lennék
sikoly
kezem tapasztom
de a számat befogni nem tudom
hajnali köd ül a tájra
- úgy szeretem -
katonalányok
nyírfák
mindig ugyanazok a képek
szállnak a darvak
ékük levegőt hasít

- nyugtalan a szívem -

lennék
s közben töprengek
mi ez a lennék
miért tódul ajkamra
s miért rovom papírra

álmok
elveszett lélek nélküli céda álmok
mint azok a kifestett szájú lányok
szegények
kopottak
a festék mit sem takar
sőt
necc harisnyás lábukon a visszér kidagad
most kinek kellenek
egykoron piciny szájuk mily édesen puha volt

de már rég egy elszabadult vagon robog
nincs teteje
odabenn kazalban holtak magasodnak
égi lajtorja
mennyek kapuja
robogtak a boldogság-vonatok

emlékszem
hajak, szemüvegek, cipők tornyosulnak
mezítláb vonszolják magukat az élő? csontvázak
fényes csizmák csikorognak
pálcák suhognak
vonagló fájdalom

törlés

lidérctánc - ott a láp!
kékes lángok
őrület szemekben villog
majd közönyös pillantások
ravaszak ám
de mennyire
tudják rejteni kell
hogy majd váratlanul
mint egykoron a fekete autók
hirtelen ...

elvetem a gondolataimat
miért, miért mindig ezek tolakszanak belém
vagy bennem élnek és kifele törnek?

lennék mennék élnék
akár félnék is
csak éreznék újra
lennének könnyeim

szeress
ölelj
tarts karodban egyetlenem

szerelemhintán

ha mennék
és ha te jönnél
vajon találkoznánk-e
az utak merre mennek
összefolynak
szétágaznak
elkerülnek...
és ha együtt mennénk

jönni-menni
futni-sietni

hiszed elszaladhatsz
pedig nem
valahol akkor is utolér mit nem akarsz

és ha mégis együtt mennénk

hiszed-e még jobb lehet
hiszed-e a szép a miénk is

jönni-menni
futni-sietni

Kedvesem, te egyetlen
talán mindig egy...

úgy szeress
súlya ne legyen
úgy szeress
közben felhőháton kalandozzunk
s föld bugyrát mégis járjuk meg

úgy szeress
súlya ne legyen
mégis érezzük milyen édes teher ez...

Kedvesem, te egyetlen
ne fuss, ne siess
egy kicsit még ölelj át

nézd mily parányi a lábnyomom
ne lépd át
talpad takarja óvja...

Kertben bambusz hajladozik
madarak otthona mégis mégis
hinta-palinta
elpihent a madárhad

Kedvesem, te egyetlen
tárd ki karod, legyen
ringató lágy hintám...


Megj.: A címet nem a Szerző adta..még nem végleges.

vasárnapok csodája

Puha kalács
foszló álom
ünnepmeleg
tej csurran
barna kancsó peremén

vasárnapok csodája
ünneplő ruha
nyári alkonyat

kispadok
öreg házak előtt
le-föl séta

büszkén feszítenek a lányok
legények bajszot pödrenek
szemük villan merészen

pirulnak a lányok...
szívük hevesebben ver
édes éjjelről álmodnak ébren

"firkáim" 2011.

szagosan

Fel- és begöngyölített titkok
s mégis marad a végtelen folyam
még ha nincs is
rejtelmek, félelmek
mögé űzve minden, mi emberi
a nagy alkotó vajon milyen akarata
hogy feledjünk élni?
Mit rejt oly mélyen?
Mit félt annyira?
Titoknak álcázva
átokként hirdetve
de ez már az ember
áldás öröm élet lobogás
gyertya lángja
kurta élet kurta fény
eternel, de hol?
De mikor
várd ki türelemmel
majd jő a mennyország
addig tűrj és nyögj
hadd a tőkét boldog vigyorral
fojtson meg
öljön le
áldozati bárány
a balga nép
a sok
úr sosem lesz
hiába tenger
egyetlen igaz szó él
pénzszaga van
nemcsak szaga
az maga a minden
de te nem mérheted magad vele
a mindenséggel tán igen
ingyért adják ragad meg!
hallatlan halhatatlan!

****

zugevő

zugevő hajnalok
meleg vállam harapdálják
pirkadat serken rajta

havazik
hófehér
alabástrom bőröm

víg patak szalad
csobogva csacsogva
tiszta víz vörösen ragyogó

*****

00.15

már ma van
mint mindig
no de akkor
minek
tegnap
és
holnap
ha
csak ma van
ma
máma
mama
hang
halk
halkuló
futam
a vágyzongorán
gyere játssz rajta...
milyen különös hangszer
eleven lüktető meleg...
s a hangja!
mindig más és más
mint az ujjak érintése...
sosem ugyanaz
sosem egyforma
ha megszokássá válna
nem lenne hangja
néma futam egy lehangolt
hamis zongorán
várlak
de nem hívlak
ha érzed
ha tudod
ha te is
és szól lágyanerősen a vágyzongora
00.18


*******

Ma

Ma újra a csend korsójából kortyolunk
Tiszta forrása a szívünkben rejtőzik...
Bennünk pihen a távol, nincsen messzeség

Ma a csend vásott gyermekei vagyunk
úgy pihenünk, hogy közben tűz nélkül lángolunk
még melege sincsen csak kékesen izzó parázs

Ma fáj a sosem volt mozdulat is
hát elrejtezünk óriás fa gyökerében...
minden rezdülésében mi vagyunk

Ma úgy szólok Hozzád mintha ez lenne az utolsó
benne egy élet és s mi lehetett volna...
most mégsem fáj szívem elégedett nem kér nem lázad

Ma gondolatban úgy vagyok veled mint a leggondosabb anya
mint a legszeretőbb kedves ahogy csak én lehetek veled...
s ahogy csak te lehetsz velem, ma csak csendben egyben dobbannunk

beszéd-erdő

Beszéd-erdőben
rézsutat vág a csend
dőlnek a szavak
amerre jár

őzsuták kergetőznek
s mint egyszer tán nem is rég
valahol messze a végtelen
orosz síkságon a lányok
hullnak véresen
lesből szólnak a fegyverek

keringő édes üteme
csillogó bálterem
pompa és fény

maszatos arc
üvegre nyomódott
ételillat árad ki

éhség már nem is mar
csak a szem issza már
a csodát....

koldusok hada
tengeráradat
de mindig csak apály

nincsen dagály
mi partot mosna
piszkos pénz tiszta szava...

szeretlek
mennyire szeretlek
ki nem is vagy

önmagam marcangolom
állandó hiány mit ültetek
múlik az élet nélküled

Univerzum

látod drága, hogy fogy a gyertya
már alig pislákol kormosan lobban a kanóc
vége a viasznak, vége a szálnak
elfogy a láng elfogy a fény

ilyen az ember

adott a teste adott az élete...

viaszból alkotott világ
vajon meddig ontja még a fényt
s aztán zuhan mint Ikarosz
s hova ér
mivé lesz addigi teste szépséges alakja

minden nap mi múlik nélküled
csonkolt gyertya
oly sötét a fénye látni már nem lehet
éppen hogy körvonalazódnak körülöttem a testek...

árnyék és fény
csupa játék
nap és szél vágyakozva ölelkezik
szél hátára kapja a ragyogást
hinti szanaszéjjel
nap forrón perzseli a szelet
örök vágyakozó szerelem
eggyé válnának de nem lehet
pillanatokra egymásban élnek
s aztán külön utakon együtt járnak...

játék fény árnyék élet halál
kör a körben körkörösen

egymást fedő álmok vágyak
képzeletek és képzetek

és mindig csak emberből kiindulva
mintha más nem is volna

alapvető tévedés
innen ered minden téves ítélet....
Univerzumként kéne hinni magunkban
s úgy látni az egészet!

Ne kérdezz

ne kérdezz ne kérdezz
soha ne kérdezz
mert féled a választ
kérdésben önmagad
titkolt rettegésed

ne kérdezz ne kérdezz
ha nem érzed
ha nem tudod
ne fájjon
ne fájjon
a másként vágyott szó

ringasson gondolat
mely te vagy
ne vedd fel
az én nagykabátom
még ha melegen
betakar akkor sem

ne hidd hogy a szó
az éltet
ne tévelyegj benne
légy ki vagy tiszta
hidd el nincs is kérdés
mert mire feltennéd
már rég tudod a választ

menj menj a határba
a napfényes világba
legyél magvető
ültess mosolyt
hagyd hogy csírázzon
de  őrizz is belőle
hétszűkesztendőre

és majd akkor
ha minden fekete
melengesd öntözve
szívbéli könnyeddel
s meglátod kihajtanak
és üde zöld szárak
tekerednek szerteszét
számtalan aranyvirága
szívek édes mosolya
fény a sötétben
napsütés az örök télben

Tan-Gó

Egy utolsó tangó Veled
- mondanám
de első sem volt.
Egy álom fehér lepelbe varrva
fekete mén fényes szőrével
- de lehet
fekete szemfedélbe varrt
hószín álom fehér lótuszszirommal.
Tangó
- első tánc életemben
Tangó
- akkor még tán boldog voltam
Tangó
- mi is az?
egy Tan e gó (K) tükrében?
Te vagy?
a Tan Ok Mestere?
Én vagyok
a halálba táncoltatott lány?
Vagy OK??!!!
Ma megveszekedett kedvem kerekedett:
sarkamban lohol a Hal ál!
No de az mi?
ál Hal? Hal ál?
vagy hamis halál?
Kitérő egy rövid időre a túlvilágba?
Pont addig amíg lepereg Életem filmje,
hogy bölcsen visszatérve
tudjam amit amúgy nem?
Most míg zakatol valami odabenn
és ujjaim kopognak a billentyűkön
formálódnak a szavak,
születnek a kusza gondolatok:
alkotok valamit?
Ez Al ko T ás
vagy a bomló elme végterméke?
Fehér sávon fekete betűk?
Fekete-fehér igen-nem.
Fekete-fehér elegáns lakkcipő.
A harmincas évek(?) gáláns lovagjainak lábán?
avagy Paudits Béla pipaszárán?
és míg szemeit mereszti torkából a hang,
mint igézet száll-száll...
Füstfelhő kerekedik - körülölel
szelepemen beáramlik, bódít!
Benn átformálódik!
Működik a Nagy Átalakító!
s a füst fojtó gázzá lészen
s a szelepen most kitör!
S mi volt, egyszer csak
tömeggyilkos lesz....
Tán így működött Hitler, Mao, Sztálin
és sok más névtelen és neves hentes és mészáros...
közben Münchenben folyik a csapolt sör...
habja mint kádban a legfinomabb habfürdő nő N Ő
imádott Nő...

2005. október 25

Archaikus csipkekesztyű

"...az álomlét nem szorul megfejtésre, 

mert ez a természetes világ,
amelyhez képest az ébrenlétet kell 

a neurózis ezernyi bajától felszabadítani..."
Hanák Péter

sorsok, vonalak
utak, kanyargók
hitek, tévhitek
emberek, halandók

végtelen sóvárgás
valami furcsa
sosem látott
sosem érzett
álomlét* után...

utazva a barikádon
rakva könyvekből
kinek is kell ma
már, mi archaikus
oly buta, érthetetlen
gajdoljuk a mát!

szavak helyett horkantások
és anyánk dicsérete
szebbnél szebb jelzőkkel
mily sikkes, mint kicsiny
kacsók valaha ekrüszínű
horgolt csipkekesztyűkben

s közben már égnek
a könyvek - forradalom
a máért, elvetve mindent
mi egykor oly szép volt
menedzsereké a világ
hamis fogak vakító fehérje
fogpasztareklám mosollyal

s mint valaha a jampec dalban
fehér ing és nyakkendő
luxus autó sofőrrel. miközben
a híd alatt üres gyomorral
bárgyú vigyorral az arcán
teli tányért álmodik a nyomor
s képzeli mi sosem volt s tán
sosem lesz: a jognak asztalánál
helye is lesz igazuknak...


„Mi játékot az életből csináltunk,
melyet élünk, igazságunk is oly mód
ugrál művünkkel együtt összevissza,
mint bűvész üres pohara...”

Hofmannsthal-prológ(Kosztolányi Dezső)

"Mi csak a héj vagyunk és a levél,
A nyers halál, melyet mind önmagunkban hordunk,
Õ a gyümölcs, amely körül forog, mi él."

Rilke (Nyersfordítás - Hanák Péter)

2005. november 17.

Csak lennék

megsemmisülni valakiben...

tudnál-e mindent feledve szeretni
tudnál-e magadat temetve
bennem újjászületni
levetkőzni mindent,
mi eddig te voltál
s felvenni az én ruhám
elveszíteni szép szemed fényét
láss csak az enyémmel
elveszíteni hangod selymét
szólj csak az enyémmel
nekem adod-e minden gondolatod,
hogy én azt hitemként mondhassam
s hirdessem széles e világban

s ha ezt mind megtetted
többé már nem leszel
te már én leszek
tudnál-e így szeretni

2005. június 26.

Asszony vagyok

Ha dal lehetnék,
Neked szólnék.
Ha szellő,
Hozzád szállnék.
Ha fény,
Érted a sötétet
tündöklővé tenném.

De mert asszony vagyok,
fohászként Hozzád szállok
ajkadon imaként megpihenek.
Homlokodon redővé fércelődöm.
Szíveden bújócskázom.
Szerelem édes érintéseként
ereidben, mint a vér
zsibongva áramolok...

2005. október 23.

"A lét elviselhetetlen könnyűsége"

 Jó reggelt ott messze és mégis itt!
 Fáradt vagyok. A hulló falevelekben lelkem tört darabjai aláereszkednek. Kinézek az ablakon, hangosan zokognak anyjuktól fosztott őszi falevelek, miközben koppanva földet érnek. 

Mintha csonttá aszott volna az előbb még lédús testük. 

Röptükben még egy utolsót sikoltanak. Fel-fel a magasba száll a fájdalom hangja. 

Most én sikoltok csukott szájjal és sírok lélekkönnyeket, miközben arcom ezer évvel öregebb lett. 

Kiülnek rajta a meg nem  élt percek, mik évekké, évezredekké lettek! 

Minden  karcban újabb harc van. Hol vagy? Hívlak, de még csak a szél sem üzen. És mégis a hangod halkan ölel a múltból. Elmegyek, de már el is mentem. Testem még itt van, de én hol? Elolvastam az ágyban ma reggel újra amit írtál nekem. Minden csak papíron maradt. Bár nem lenne szabad csakot írnom, még gondolatban sem... El tudnám-e hagyni őt? - kérdezted Nem! Igazad van. Persze ez csak kérdés volt! Nem kérés, jóformán válaszra sem várt. Mindegy, ezt nem is lett volna szabad leírnom, de most bennem kavargott, mint a hulló falevél a kertben. Amúgy persze szőnyeg alá söpröm. Nem szereted, ha ilyen vagyok. Bár ez rossz kifejezés. Nem vagyok ilyen, hisz tudod. Elmarad a nagy jelent. Nincs utolsó felvonás. Örülök. Igen? Tényleg? Minek? Mindennek, de tényleg. Az eljövendő perceknek. Az aranyfonál tekeredő bolyhos-meleg szálának: Neked... s közben a sosem síró szemem vörösen ég, marja a só, mi a könnyből marad csak nekem. Írtál, elolvastam: egyszer-kétszer-sokszor. Értem? Nem értem. Ilyen lehetett az Angyalok kiűzetése a mennyországból. Fáj? Nem tudom. Meghaltam, de azért persze vagyok. Teszem mit tenni kell.
 Lépdelek, megyek az úton a semmibe.

 2005, október 29.

A diófa alatt

a diófa alatt sosem esik
száraz az ág
a föld kopog
mint ősszel a pottyanó diók

a diófa alatt sosem esik
szomjas a szív
pereg az ősz
köd szitál

ezüstözött pókhálószálak szállnak
festetlen a hajad
nézlek
szemem arcodon pihen

a diófa alatt sosem esik
kifosztott a táj
pereg a festék a zsaluról
alatta zöldell a föld

kaszabolt emlékek gondosan csomagolva
a diófa alatt ma könnyek folynak

2008. augusztus 28.

Anyám

gyermek szeretnék   lenni

a táguló idővel
fordulok a múltba
zsugorodik az élet
miközben újra szoknyád mellett tipegek anyám
s már tudom ott meg is állok
nem hívogatnak cifra távolságok
óriás gondjaim mily törpék
melyik ujjam szopogassam miközben hüppögök
őszbe fordult hajjal két anya együtt lesz most gyermek
távol a világ gondjától önfeledten játszunk, csak játszunk
és a többi már csak ócska  rossz álom
ébredni többé sosem vágyom
mondd anyám ugye Te is ezt álmodod minden nyugtalan hajnalon
mikor a virradat széttép minden jótékony homályt
de elméden mégis marad
anyám álmodj csak álmodj tovább

*

kitágult pillanat éhes gyomrában zokogok
s te sehol sem vagy anyám
párnába süppedt arcod kísért
hova lettek a lágy suttogó szavak
álmot hintő szép mesék
hova lett az egykori szép remény
a hívogató élet

Bambuszfurulya

Istenem!

 Most egyszerre el kezdtél áradni bennem.

 Belül feszítesz s egy hihetetlenül édeshangú bambuszfurulyán szólsz;

 muzsikálsz bennem...Ó,hogy átjár, hogy ringat, milyen mesés, mily csodás.

 Olyan vagy...olyan vagy... olyan elmondhatatlan...

 Könnyes a két szemem szorul mindenem és tán már nem is e földön vagyok.

 Vagy mégis? Valahol veled? Lélekben.

 Csilingelő erdei harang - szépséges kék virág.

 Most gondolatban csak csendben lehajtom térdedre a fejem.

 Ott vár a kispárnám, mint mindig ha szomorú vagyok.

 Te vársz türelmesen, szeretésed átfonja szívemet.

 Hova lett a párnám, s Te?

 Ködalakod gomolyog,

 ott messze a Duna felett a Várral szemben.

 Emlékszel? sétáltunk az őszi aranyló avarban,

 majd a várfalánál átfont két karod, s csak öleltél.

 Simultam hozzád, éreztem vágyad. Kislányosan elfordultam.

 Áll-e még a fal? Vagy még a kövek is megremegve leomoltak.

 A szél csak halk akkordokat nyögött vágyzenének a mindenségben.

 Keresem az arcod, a huncut zöld csíkos kék szemed. Mára hova lett?

 Szavad még szerelmesen üzen, de közben a falak az égig nőttek.

 Nincs olyan szivárványhíd min én hozzád sétálhatnék. Akarod?

 Megsimítom forró ajkam, remegve éhesen várja csókod, mint akkor ott.

 Mint két éhes, ki sosem evett, csókot faltunk, miközben éhségünk

 egyre nőtt s a vágyunk égbe szökkent, mert földön egyek nem lehettünk.

 Majd a mennyben, Isten ágyán bodor felhő lágy ölén érezzük szerelmünk

 perzselő varázsát. No de ha már fenn vagyunk hova szállunk, ha

 beteljesült nászunk?

 S most kiszáradt a szám, nagyot nyeltem. A forróság átjár. Mellkasom

 szorít, arcom lázban ég. Szép piros rózsák virulnak, vágya a gyönyörnek.

 De nélküled elhervad s csak a tüske szúr-szúr vércsepp csöppen fehér

 lepedőre pedig még vörösrózsám sincs emlékbe. Persze minek is halott virág.

 Mondd egyetlenem, érzed-e, mondd hallod-e? Áradok, bambuszfurulya vagyok!

 Kína s Tibet édes dallama száll Hozzád, s már a szívünkön muzsikál.

Egyetlenem, szerelmem elmondhatatlan szavakkal! Zene vagyok!Simogató lágy

 hullám: Óceán anyánk...

 Kérlek, engedd el magad s utazz velem.

 Fogd két kezem, ne, ne engedd el.

 Halljad tibeti szellő hangom, mely lágyan érint.

 Mondd Kedvesem, nem baj, ha becézlek mindenféle buta szóval?

 Szívem fénylő melegével? Oh mondd!

 A zene úgy hajlítgat mintha szélben ringó karcsú  bambusznád lennék.

 Mindenem csilingelve muzsikál.

 Egyetlenem várlak, várlak...