2010. július 23., péntek 16:10
Fájok, egyszerűen, hétköznapian és nagyon szerelmesen. A legszebb ebben, a hétköznapi szerelem.
Aki átélte, tudja mire gondolok.
Nem szeretem az ünnepeket, amióta nem élnek a nagyszüleim. Minden más lett. No nem nőttem fel, semmilyen szempontból. Mégis a más, az vakít, mint napsütésben a tiszta ablaküveg. Életveszély a madarakra...Nem lenne szabad üvegpalotákat építeni és persze sok minden mást nem lenne szabad. Például megkörnyékezni egy szívet és holmi jogokra - később visszatérve - hivatkozni és aljas játékba bevonni akarni.
Igen, tudom szebben és érthetőbben kéne fogalmaznom. Nem megy. Nem bizony és nem is felindultságomban, csakúgy. Nem vagyok fogalmazós típus, csak bután szeretni tudó. Kár. De mi?
Mindegy...
Megesett, hogy valaki, aki barátomnak vallotta magát megkeresett mézes szavaival és hivatkozott holmi érzelmekre és miegymásra, amiért én tegyek meg valamit, amit sosem tennék meg. És ha az a valaki valaha is szeretett vagy picit is közel érezte magát hozzám, tudnia kéne, hogy a „nem” lehet az egyetlen válaszom.
De nem, nem ez történt. Nemcsak a szívemmel játszott, de teljesen hülyére vett, még ha ebben vagyon némi igaza is. De azért annyira mégsem.
Érdekes vagy sem, de már eljátszotta velem ezt a játékát és elhitette magával, hogy minden jó így és úgy...
Pedig nem!
Sőt, az sincs rendjén, hogy másoknak irkál rólam, hogy miket nem mellékelem. Tény, nem rózsaszín leányálmokat.
Na persze olyan jó szúrni a másikon, ezért hát küldjük el azokat a leveleket, hadd legyen képben az a szegény másik, vagyis én...
Hát képben lettem és mégis ez az újabb gyalázat, megvisel, mert nincs múlt idő.
Beteg lettem. Nagyon beteg. Levettem minden firkám, fizimiskám, bár így ugye szabálytalan vagyok és nem publikálhatok.
Félelem
Hasogat valami erősen. Elszorul a torkom a belsőm, mindenem egy merő görcs. Hihetetlen erősen átjár valami ismeretlen rettegés. Sosem féltem, így nem.
Persze ettől-attól megijedtem. Kislányként egy ideig a hatalmas keresztes pókoktól, akik a járdát szegélyező cirokba szőtték mesés hálójukat.
Majd esténként, mikor mentem haza a kihalt peremkerületbe. Üres telkek, sötét... képzeltem valaki követ.
Aztán minél közelebb értem a házhoz egyre felerősödött ez az iszonyatos érzés, de mondtam félhangosan: - azért sem szaladok, csak lassan nyugodtan. Hisz nincs senki csak a képzelet, csak a bátyám története, mit oly sokáig nem is tudtam. Elültettem, magamba ültettem, átvettem...
Azóta mást vettem át, egészen mást, a fájdalmat és hogy tán közös a tő? Meglehet - erről talán máskor.
Most megint félek, valami féltés valami, valami elmondhatatlan.
Miért, vajon miért lett ez így?
Hova lett az a nyugodt énem, hova lett a hitem?
Miért erősítem az ártalmasat és szűkítem vagy törlöm ami mosolyt fakaszt belsőmben.
Eszembe jutott Anna, először egy másik portálon olvastam őt. Meglepetten kaptam fel a fejemet, hogy ír... Istenem hogyan is ír... A különös gondolatai keverednek vagy tán egészen azonosulnak a keleti tanokkal. Nem értették őt (nem állítom, hogy én igen, de rezegtette belsőhúrjaimat).
Aztán Anna megjelent itt is, ahol otthonra lelt - azt hiszem -, vagy időszakosan legalábbis.
Olvassák, szólnak hozzá. Megtalált másokat gondolati síkon... és megérkezett hozzám és megszólított.
Most főzés közben rá gondoltam, hogy ma is írt, pedig nincs is fent.
Talán csak azért lépett be?
Elkalandoztam.
A félelmemről akartam írni, kiírni, hátha csak a régi csacska félelmek élnek majd újra bennem, ami nem baj, sőt.
Persze a keresztes pókot már rég megkedveltem, hiszen oly kedves lény ez a Zakariás... meg amúgy is, hihetetlen szép. Igaz, még mindig a darázspók a kedvenc és már itt vannak, jelezve az ősz első csókját...
Az idén amúgy is ősz van, örökkön ősz, még a néhány forró nyári napban is mindig peregnek az elszáradt levelek, mindig...
Szárazság, ez a kis terület különös helyet foglal el ebben a hatalmas országban. Körülöttünk mindenütt eső, árvíz...és itt minden szomjan hal. Nincs víz a folyóban a kis patakokban. A vízelvezető árkokról már nem is szólok, cserepes a medrük évek óta.
Talán vissza kéne fejtenem ezt az összevissza gombolyagot.
Ki ért engem, ki...
Bennem motoszkál az a szó, még nem tudom törölni. Igazi döfés, nyög bele mindenem.
Kiáltanám, elmondanám üvöltenék mit tett velem. Mit tett velem...
Miért?
De nem, ezt most hagyom.
Erről a furcsa új félelmemről akartam írni...
Jönnek a sikolyok.
Először egy kis gyerek. Majd most az asszony sikolya és egy nagyon-nagyon régről egy idősebb nő hangos kiáltozásai, miközben gurult le a mély és meredek patakparton, ahová a férje lökte.
A soha fel nem dolgozott történések, amik elraktározódva híznak és híznak, miközben mélyen beágyazódtak
és lezárták a belsőm nagy részét. Minden elveszett belőlem, minden elbújt...
...és most jöttél Te, mintha pattannának a rozsdás lakatpántok, mintha...
de még nem tudom, mert ez a borzalmas félelem, minden rezdülést újra meg akar ölni.
fotó: Szerző
Szűkül a tér
- /A címet önkényesen..Zs.Zs. adta../
2010. július 27., kedd 07:38
Szűkül a tér a fogyó idővel, ami egyre nő
hullámok jéghidegek, hogy tűzforrón égessenek
estike még vöröslőn lángol,
kitárt tölcséreiben harmat rezeg
verébsereg perpatvart csap
itt a reggel
a gyíkok még alszanak...
fehérhere bojtos feje kíváncsian kukucskál
odébb a lómenta fehér füzérvirága már a lepkéket várja
reszket az aszter ezer bimbós ága
orgona lombja mily sötét, szárára fészket vert a sárgás zöld moha
búg a gerle, tán most fújja le a szerelmi románcot,
hamarosan fiókák látnak napvilágot
egy autó hangosan tovaszalad
felveri ezt a békés csendet
zsálya kék lilája kacéran néz a világra
macskagyökér már derekasra nőtt,
szép fehér feje édes illattal tele
szegény kamélia megirigyelte Dumas szépséges nőalakját
és vele készül odaátra...
hosszú az út, a révész fösvény
ladikját most láncra veri, de hihetetlen még ott is tolvaj jár
és bár nem Bagdad, de bizony ellopják
ha ő nem, hát más teljesíti dolgát
és bevégeztetett
miközben fogja kezem
szűkül a tér, de még marad
csak idő nincs
elfogyott már...
A mosolyod
...mosolyod
szememben virágzik
miközben szívemben dalt fakaszt
megbújik minden hajlatomban
s csak ölel ringatni vágyón
szelíd lanka arcomon
feszülő sóhaj gerincem ívénmosolyod
életre kelt remény
csodás jégvirág a múlt mosókonyhája ablakán
kacskaringózó hideg fénye puha meleg
téli álom odú mélyén
tavaszt nyíló üde illat
gyermeki kincs örök varázs
a mosolyod...
Cím nélkül...
/Mamcsi/
2010. július 23., péntek 20:30
Mamcsi ül, hol itt-hol ott. Időnként előrebukik a feje. Elbóbiskol.
Mindig megijedek, félek, hogy leesik. Várja a halált. Ennyi az élete.
Várni, várni és várni, hogy a párja mellé szólítsa az élet.
Igen, az élet... Négy hosszú esztendeje már...
Minden megváltozott, mióta nincs papika. Elszállt a lélek a házból, az udvarból. Üres lett.
Mamcsi lelke akkor eltávozott papikáéval. Most együtt vannak végül is, tán egy bárányfelhőn éppen..
Csak az a fránya test mi még nehezül és szenved és várja az örök pihenőt.
Azelőtt, ha kiléptem az udvarunkba és átnéztem hozzájuk mindig ezer jellel élt az élet.
Csodálatos volt látni őket. Mi maradt belőle? Nem sok vagy tán semmi.
Már csak három tyúk kárál és kotkodácsol veszettül, ha éppen produkáltak, no nem görbét.
Bár valahol az is görbe avagy inkább íves, mint a szerelem.
Elnézem mamcsit. Összetöpörödött teljesen. Alig van. Szeme mindig könnyes. Sír és sír.
Sanyarú a sora. Egy szem fia állandóan ordibál vele, már ha ott tartózkodik..
Ezt teszi a pötigá is. Tanulékony.
Kirámolták a szoba-konyhát. Kidobáltak mindent ami az évek hosszú során kincsként felhalmozódott.
Üvegek, poharak, kerámiák... Aztán ami értékesebb volt számukra, mind elvitték.
A szép régi bútorok egy részét elkótyavetyélték. Az élőt holttá tették...
Ülünk az asztalnál, viaszkos vászon borítja. A mennyezetről ragacsos légyfogó lóg...
Kegyetlen hétköznapi kellék falun.
Mamcsi ráncos, dagadt keze, keskeny kezemben pihen. Mesél. Fogatlan száján ömlik a panasz.
Majd felsír újra és újra. Nem értem, csak sejtem. Simogatom hol a kezét hol a fejét.
Magamhoz ölelem. Tehetetlen vagyok. Fáj.
Anyám otthon fekszik hosszú évek óta... Neki vajon ki fogja a kezét? Őt ki hallgatja?
Messze a lánya. Hűtlen a lánya. Nem óvja, nem ápolja. Nem adja vissza a tengernyi szeretet,
amit kapott tőle.
Csak a párnába süppedt fejét látja, ahogy utoljára látta, amikor már meg sem ismerte őt.
Élet - sorsok – párhuzamok – szenvedések. Mindegy milyen ország, mindegy milyen szín...
Ember, csak ez számít, nekem mondhatnak bármit. Megingathatatlan a hitem.
Tudom a fájdalom, mindenütt fájdalom és tengernyi könny folyik az árván maradtak szeméből...
Nekem is ez lesz a sorsom, törvényszerűen.
2010. július 20., kedd 15:58
Forog a világ
Lüktet az ér
forog
forog a világ
zsuravli
nyírfa törzse mily fehér
hó végtelen hó
gyilkos háború
kezem fonja
körbe fonja
forog forog a világ
olvad a hó
tavasz szökell
háború dúl értelmetlen
zsuravli
forog
forog a világ
zsuravli
nyírfa törzse mily fehér
hó végtelen hó
gyilkos háború
kezem fonja
körbe fonja
forog forog a világ
olvad a hó
tavasz szökell
háború dúl értelmetlen
zsuravli
s mégsem festetted át a színeket
de a feketét sem
karcos képek
álló diák
üvegek
ólomba öntött színes álmok
kifeszítve templomok gótikus ablakán
testet ölt Mária
lelép hozzám
nyújtja felém hófehér liliomát
kék köntösét reám adja
szívem védi
lelkem védi
létem óvja
forog
forog csak a világ
kicsiny gyermek
egyetlenem
köldökzsinór tekeredett
arcod kékült
arcod lilult
kicsiny fiam én édesem
mondd szerelmem miért nem festesz
szívem nehéz
iszonynehéz
megfojt egy láthatatlan kéz
felsír a gyermek
felsír a kisfiam
elvitték mégis tőlem
nem öleltem szívemre
kiömlött minden festék
egy színben látszik már a világ
mégis felszaladt az égre a nap
színarany sugara cirkálta
szőke göndör hajadat én édes kisfiam
bennem az évek elmosódtak
bennem az emlékek összekeveredtek
szédült világ
szédült élet
háború dúl mindenfelé
nem kell ahhoz fegyver
minek az a sok gyilkos fegyver
elfolytak az évek
hullámként tornyosultak
jön a végső az egyetlen
maga alá temet
égő gálya a Gangeszen
mindent elemészt a tegnap
csillagok mégis sorra gyúlnak
feletted ragyog az ég
Göncölszekér hazaszalad
de nélkülem...
kisfiam édes kisfiam de messze vagy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése