Utoljára

fénylő melegem
neked görgetem
nem alkuszom
fejet nem hajtok
hajbókolva
még előtted sem
szeretésem
szivárványkönnybe
öltöztetem
ékkőnek
szívedre helyezem
kinyújtom kezem
egy őszi reggelen
elsimítod szemed
sarkából a ráncokat
hajad gyér szálait
becézgetem
szívem melegével
hiányt ne szenvedj
óvó szeretésben
tegnapok súlyát
emeli a ma
nézd milyen
melegen süt
ez a furcsa színű
bágyadt nap
benne összpontosul
az élet számtalan szikrája
ülj velem kéz a kézben
szép szelíden
tornácos házunk
küszöbén
bár tán már kicsit
így kényelmetlen
ott a vén faragott pad
igaz szúbogarak percegnek
de olyan szép zene ez
két öregnek
hajdan mennyi mindent
képzeltünk
megváltjuk a világot
ma már nem tudjuk
fogunk sincs
mivel harapdálhatnánk
csak nyeljük-nyeljük

de látod drágám
a kezünk még kulcsolódik
és szemünkben
huncut szikrák táncolnak
önfeledt mosolyunkba oldódva
egyszerű már az élet
nincs gőg
nincs akarás
egy halk sóhaj száll az égre
megköszönjük mit kaptunk
egyetlen vágyunk
a csendes elmúlásunk

(Jarles, 2007)