a határtalan térben
nevetve siet a Nyár elébe
ecsetével színes képeket fest
a Nyár még várat magára
de már belefonja fényes
selymes copfját a
Tavasz illanó kezébe
Ketten együtt érlelik
a születendő szépet
s majd eggyé olvadva
izzanak az Őszben
az Ősz, bozontos apó
reggelente már
hullongó színes
leveleket seper
a lét kavalkádját
tálcán nyújtja a
Télnek, ki hideg kezével
mindent jéggé dermeszt
(Jarles, 2007)
Utoljára
fénylő melegem
neked görgetem
nem alkuszom
fejet nem hajtok
hajbókolva
még előtted sem
szeretésem
szivárványkönnybe
öltöztetem
ékkőnek
szívedre helyezem
kinyújtom kezem
egy őszi reggelen
elsimítod szemed
sarkából a ráncokat
hajad gyér szálait
becézgetem
szívem melegével
hiányt ne szenvedj
óvó szeretésben
tegnapok súlyát
emeli a ma
nézd milyen
melegen süt
ez a furcsa színű
bágyadt nap
benne összpontosul
az élet számtalan szikrája
ülj velem kéz a kézben
szép szelíden
tornácos házunk
küszöbén
bár tán már kicsit
így kényelmetlen
ott a vén faragott pad
igaz szúbogarak percegnek
de olyan szép zene ez
két öregnek
hajdan mennyi mindent
képzeltünk
megváltjuk a világot
ma már nem tudjuk
fogunk sincs
mivel harapdálhatnánk
csak nyeljük-nyeljük
de látod drágám
a kezünk még kulcsolódik
és szemünkben
huncut szikrák táncolnak
önfeledt mosolyunkba oldódva
egyszerű már az élet
nincs gőg
nincs akarás
egy halk sóhaj száll az égre
megköszönjük mit kaptunk
egyetlen vágyunk
a csendes elmúlásunk
(Jarles, 2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése