Alíz Napló "firkák" - 4.

2010. július 30., péntek 07:03
Csak hallgatok

„Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.”

s mi mégis maradt
olyan szomorú dal
hogy csak szívszakadva
mondható el

s tán még úgy is jobb
mint nyugodni
sok megkövült bánaton
nem ér el keze simogatása

mikor fájna a szó
akár a haldokló élet
összegubózik csendesen
mintha lenne anyja méhében

a fáradt szem vörösen mar
s ha lecsukódik kísértnek
múltnak rettegései
nyitva már csak fáj nagyon

magukba fúlnak a Szépek
lesznek akár a vén csontbanyák
kik egy szem fogukkal
őrlik fel a Voltat

zokog egy parányi hang
kicsinysége mily erős
dacolna vad viharokkal
de önmaga oly kevés

s újra csak kihunynak a fények
s a műszerek is sötétbe borulnak
már csak a test az mi
a végső kegyeletre vár


2010. július 30., péntek 06:29
milyen is az élet


Viharvert bánatok
szenderegnek nagy kabátok alatt
elverte a jég többször is
a meg sem születettet
és mert a fák is útban vannak
hát erősen csonkolják
repülnek az érő gyümölcsök
minden mi ez eddig kiállt rémes viharokat
sebeikből csorog fatestük nedve
sír a haló élet szomorú könnyeket

por száll a magasba
kavarog a messzeségben
reped a föld
megváltó esőre vár
de csak mindenféle idegen zaj
mi fakad
felhő-tömlők nem nyílnak meg
parányi napraforgóvirágok
szomjasan összekunkorodnak
megint magukban halva
maradnak fáradt vigyázzban
kint a határban

éhesen bődül a sok marha az égre
vedel a gazda
nincs ki nekik takarmányt adna
a kiégett mező legelhetetlen
bögölyök csípnek
testüket vastagon lepik el
szemükben könnyek ülnek
marhaszívükben fájó érzések
egyet-kettőt még csendesülve sírnak
s csont sovány testük elterül a földön

milyen is az élet
élne ő rendületlen
de mi „járna” is lehetetlen


2010. július 29., csütörtök 13:09
a csend hangja
éles a csend
torkát köszörülte
a jázminok rég elhervadtak
bódító illatukat múlásuk árnya fedi
veled a szó töretlen csend
veled az érzés
égre szálló lebegés
most mégis elpihen
mint az álomba merült téli erdő
tudni hogy vagy
boldog eszmélés
a csend hangja már régen más



2010. július 29., csütörtök 09:02
este, mikor már


este, mikor már a sötét fátylat eresztett a határra
de még valami fény derengett a felhőkön
fenn álltam a padláslépcsőn
néztem a vidéket
a lelkem vele lebegett
csak az Esthajnalcsillag világolt
de olyan furcsa messze
tán mégsem az volt?
a színek elvarázsoltak
és a felhők formái is
testeket öltöttek
mindenféle mitológiai alak...
kutyafejű vagy farkasfejű de más testű szörnyek
akik persze nem is szörnyek
hanem bánatos eltévedt lelkek
szeretetre éhesen bolyonganak a köztesben...
ott álltam és hol a csillagot néztem
hol a szemhatárt
a csillaggal beszélgettem mintha lenne Tenmagad...
a szél oly hangosan zenéltette a lombokat...
a hajamba is bele-bele kapott
minden lomb másként szól
más színű más forma
mást üzen...
a diófa tömött lombja a legsötétebb
míg a nyír laza fürtős feje oly lágy sziluett
és oly rezegve szól...
odébb az óriás cseresznyefák bánatosan sírtak
illatok úsztak
tán ők is felhőkké lettek
közben változtak a felhők
már régen más testbe öltöztek
az ég is sötétült
az éj aludni küldte az estét
még hagytam a szelet játszani velem
majd a vén kőlépcsőkön lelépdeltem
a földi világba...



2010. július 28., szerda 21:04
látod, kedvesem

látod, kedvesem
vagyok, mint könnyű levél
kit játékosan felkapott a szél
vagyok könnyed lábú gazella
ki szökell veszélyes szirteken
szavamat nem fonom virágokból
letörni őket nem tudom...
igazi otthonom a magas hegyvidék
éltetőm a fehér hó
a zúgó fenyves, s hegyi patak
de szívembe mégsem fúródott az
a mesebeli jégszilánk...
s mikor az este lágy szürkét
borít a tájra s minden üde és
friss nekem odakint a helyem
ha itt bent vagyok megsebesül lelkem
és szavaim csak habognak, suták
és nagyon fájnak...
inkább a csendbe fonom szerelmem
az éjszakának adom minden dalom
azok a titokzatos szépséges neszek
lesznek a feléd szálló üzenetek...
a hold mily fényes, fürdeti utam
mezítláb a fűben érkezem hozzád
holdvilágfény ösvényen

valahol a kék hegyek ormán
már az ősz szitál
de egy pillanat s fehérbe öltözik a táj
az én ablakom mégis nyitva
áradjon be a tél lehelete

szeretni téged olyan tisztán szabad csak
mint a frissen hullott szűzi hó

kérget hord már az életed
varokkal teli
kezem lágyan simítja
érzi, mint a Kertben
a karcsú nyírt...

látod kedvesem,
a szél lágyan felemelt
s valahova melléd repített...