Szökőkút

2010.09.01.

halált játszik a bogár

Már nem
...és mégis

tornyosulnak a szavak
felhő; felhő hátán
mily habos,
de ha eltűnik a fény
már-már fekete
beleremeg a vidék
halottként dermed a táj
mint megannyi bogár,
mikor nagy bölcsen
halált játszik
épp' azért, ne érje...

az előbb megint
festett a belső ecset
okkal fogyott szavakat
de lehet, hogy oktalan...

még virágként nyílnak a tegnapok
búsan peregnek az ékes szirmok,
mint lágy pehelypaplan borulnak
szemfedélként az álmodó földre
velük halnak az álmok


szemünkre záporoznak valami sosemvoltak
lehet, hogy szerelmünk felhígult könnyei?
én nem tudom...
de várlak
vagy nem
minek
hisz bennem lüktetsz

Fekete gyémántok
hej bányászok!
dologtalan ne henyéljetek
sok szomjas szív rátok vár...

írnék szerelmeset
de minek
Titok
Édenkert
leírni nem lehet
gyere kedves sétálj velem

kuncsorgó érzések
rövidnadrágos édes kisfiúk
a kislányok már akkor is
bátrabbak voltak
nem kuncsorogtak...
tán túl keményen is szóltak
nem tudták tán, hogy szép szelíden
integetnek a lombok is
ha a szél még gyerekecske
szellőként ábrándosan lengedez

és mégis újrázom egyetlenem
szeretlek akárhogy is
de nem akárhogy
no azt nem...

megszakad a fa,
ha ágai sok gyümölcstől roskadoznak
kellenek a „rongálók”
tán úgy, mint a mesékben...

szeretlek
pajkosan görbül a szám
fel, fel
ívet húz lágyat
neked mosolyt szép kedvesem

írnám csak írnám
játszanék a szavakkal
másoknak szokatlan gondolatokba fonva
de attól még minden létező mi ismeretlen...

kedvem nem csappan
csak néha ingatag
hát most magamba fojtom
az éhes szavakat
de majd újra mondom csak mondom
míg dobban a szív
bár ez nem igaz
mert ki tudja mi nem ér...
s többé nem mozdul a kéz