elmentél csendesen
lépted sem koppan
telehordja nyomaid
az őszi szél
színes avarrá lettél
majd jő a csontkezű tél
megfoszt színeidtől
vacogó reszketésben
simulsz mindenki máshoz
mégis minden hiába
ki elesett csak taposnak rajta
süllyedjen mélyebbre
egyre lejjebb
de ne félj mert az is egyszer véget ér
és ismét fel a le...
és látod ragyognak a fénylő csillagok
és újra tied az élet
s már tán tudod
hogy az út ugyan véges
és mégsem...
járod újra és újra
s majd ha már lebegsz
oda is érsz hova s miért születtél…
(Jarles, 2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése