kopott kabátomban didergek
elveszejt a nagy hideg
arcomon rózsák nyilnak
ziháló tüdőm
horpadt mellkasom
fájdalomról mesélnek
lépni sem tudok
betegen lerogyok
félig ülök
félig fekszem
utálkozó szemek pásztáznak
ember voltom tagadják
parfüm- és kenyérillat lengi be
zsibbadt érzékeimet
bundák, prémek
ők nem fáznak
halkulnak a zajok
egyre kisebb vagyok
már fázni sincs erőm
testemen végig fut egy utolsó rángás
kitágult szememben
még némi fény
lassan beleolvad az alkonyatba
fehérül a táj
és a szitáló hó puhán betemet
2013. július 8., 14:39
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése