látod, szerettem volna Neked írni
de valahogy minden szó elvesztette valóját
és a gondolatok megfoghatatlanok
Sosztakovicsot hallgatok
billentyűk sora
édes dallam a fájdalomban
odakünn esik
az ablaküvegeken apró cseppek
a szobában pattog a kályha
ég a tűz
ez is egy mondat
vajon kinek mi jut róla az eszébe
képek villannak
szikrák gyúlnak
és közben rám fonódik a dallam
lágyan-halkan
mint erdőben szállingózó őszi falevelek
puha szőnyeg
rőt avar
csodaszép jelző
nem tudom miért
tán mert képpel jár
vége
elhallgatott a zongora
de már helyébe lép
a nagy szerelem
hegedű
apám hangszere
mily mély, mily szép
bele a mélybe
a testbe
a szívbe
a lélekbe
(közben rájöttem tévedés volt)
mennyi szó
mire való
sosem arról szól
ami ott benn él
tátongó üresség
rengeteg bántás
elveszett a csend szépe
tétova léptek
visznek a végnek
előbújt a nap
az is mint minden csak egy pillanat
évek sora olykor mily hosszúnak tűnik
esik és süt a nap
hol a szivárvány
ne kergesd a gondolatot
elmémben tébolyda
mindig mindent felülírok
már rég nem kell a szó
erdő mélye szívem otthona
összegubancolódott mondatok
ne mondj semmit
ne mondj semmit
mily nehéz az emberi szív
üszkös sebbé lett a tengernyi fájdalom
lebegni ég és föld között
szárnyak nélkül
vágyak nélkül
hótisztának lenni
Hozzád szólok ott messze
ugye tudod
itt lappang a sok ki nem mondott szó
mind megkövet Téged
feledett érzések
még néha felbukkan a múlt
mikor minden oly egyszerű volt
és végtelen szép
mert tudott a szív szeretni
2013. november 3., 10:28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése