emlékvirágzás

emlékek tengerében
süllyedő hajó
elillant élet
szakadt vitorla
törött árboc
múlt újra festett szőnyegében
mint kísértet lépdelek
de nem másokat
csak magam ijesztgetem
ködöt imádkozom
mert felzaklat a volt
a jelen már csak
valami kopott repedezett
pici tábla ikon

ha néha egy piciny arcban
fiacskám jön felém
szívemben fájdalom
és mondanám Neked
Te ne így élj
légy okos
légy kedves
hangod sose emeld fel
a gyermeklét oly rövid
oly röpke
óvd minden pillanatát

óceán hullámai nyaldossák
képzeletem
illattal fénnyel szerelemmel
ölelnek
bennük élek
bennük halok
végtelen hiánya belém költözött

s már új kép villan
mormoták füttyögetnek
harangvirágok rezegnek
a friss szélben
hófedte csúcsok
örök édes álmom
s mégis a nyíló kék enciánkával halok
ott fenn a magasban
mikor már szabad vagyok

leszek hóbagoly
leszek sas
de sosem az ki egykoron voltam
minden elhibázott lépés
súlyos lavinaként temeti testem-lelkem

elillant tudás helyén
valami mély rejtőzik
kiszorít mindent
nem vágyom másra
mint erdő lányának lenni
hajnali párának
fénylő harmatcseppnek
emberi elme ijeszt
már nem akarom
hiszem khalil gibran szavát
magam sem tudom miért
tán mert bennem rejtőzik
a föld fájó lélegzete
vele dobban  fáradt szívem
kiléptem rég testemből
s bár még néha visszahúznak
karcos földi szavak
mégis-mégis a fák koronáját
simogató szél vagyok

minden gondolat mi vagyok
bennem reked
és hazuggá változó szavak
hagyják el néma ajkamat
betűkké formált átfestett szavak
hupiszínekben torzítanak

annyi mindent tettem
mit nem akartam
foglya voltam önmagamnak
kilépni belőlem hogyan is lehetne
csak valami furcsa élő-halállal

és mégis elmémben
levendula-szavak
kötöttek illatos csokrot

ránézek arcodra
halott szívemben
felsejdül valami
elfelejtett érzés
s bár nem pezsdül vérem
mégis kitörni vágyik
a régi melegség...

 2013. november 29., 9:23