lehajtom fejem
tarkómon a
nap fénye
valami dallamot kottázik
hallom hangod
téren és időn át
belém égette a messzeség
Szekszárdról hazafelé
a hajnal a gesztenyefák
suttogó lombjai alatt talált
vad hajkoronád
szemedbe hullott
miről is beszélgettünk
már nem tudom
de biztos versekről
mi másról
majd valahogy a vén
Duna-partjára keveredtünk
és mélyen belélegeztük
a víz részeg szagát
lelkünk eggyé forrt
hullámaik szorosan öleltek
mégis mint minden pillanat
ez is valahol elveszett
vagy mégsem
tovaszállt mindeneken
összeolvadva a létezéssel
de minket betakart az idő
2013. szeptember 25., 10:54
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése