foszlányok

szürke paplanos égbolt hajlik fölénk
esőcseppek lágyan ereszkednek
tisztára mosnák a lehetetlent...
száraz ágak újra életre kelnek
esőillat tölti be a tájat
oh, be szeretem!
a hőmérő magába süllyedt
igencsak hűvös van
szegény cinege
mára kikoptak a mesterek
bennem
- mint mindig -
szavak, dallamok keverednek
foszlányok
foszlós kalács
ragyogó konyha
fehér kötény
édes nagymama
és a hold
egész alacsonyan
teli fénnyel ragyog

himnusza az életnek

gondolataim elkalandoznak a békés tájról

fáj
nagyon
de nem kiáltok
csendben vajúdom világfájdalmam
időnként halkul
tompán sajog odabenn

miért
miért
dúl háború
miért szólnak a fegyverek
minden hiába
pirosló vér borítja a tájat
köröskörül halottak
anyák sikoltanak az égre
karjukon ronggyá tépett halott gyermekekkel

tehenek legelnek
pára szállt a völgyre
béke
és sok boldogtalan ember
nem tudják tán mily szerencsések
itt nem szólnak a gyilkos fegyverek
helyette egymást bántják
nincs kímélet

szörnyeteg az ember
miközben csodákat teremt

amott egy csonkolt ház
oly régen épült
ahogy itt mondják
napóleoni
de valakinek kedve támadt
lerombolni
és mennyi más csodás
múltat dicsérő épületet
fáj értük a szívem
és értetlenül nézek
és kérdem, hogy
lehet

miért tesz ilyent az ember
nem kíméli elei kétkezi alkotását

és mégis holmi múlt tiszteletről papolnak

gondolataim szokásos kavalkádja
másoknak merő sületlenség
gyorsan egy kemencét!

jaj, de mégsem
ez még borzalmasabb képet hív elő
mint mikor Auschwitzban álltam
a hajtenger előtt...

lezárom ujjaim
azokat tudom
de bennem minden tovább kavarog
be kell zárnom
és igen
mert nincs kinek mondanom
hát elmondom mindenkinek...

most inkább átengedem magam
a zsongító szélnek
lágy szerelmemnek
még kéklenek a harangvirágok
megrezdül kecses fejük
egy szebb jövőért harangoznak

 2013. szeptember 10., 9:38